Oldal 150 [150]
OCR
A KÉPEK SZÍNJÁTÉKA Látható: Caravaggio esztétikai stratégiája a befogadói jelenlét egészen más módozatara?83 épit, mint Rembrandté, akinél a forma az , implicit néző" meghatározott, narratíva-függő szerepének eljátszását igényli tőle. Ehhez Rembrandtnak egy sor olyan reflexív képelemet — belső keretezéseket, megkülönböztetéseket, relativizálásokat — kell alkalmaznia, amire Caravaggiónak egyszerűen nincs szüksége. Ez a különbség sok mindent elmond a két festő eltérő attitűdjeiről, tematikus vonzalmaik és formálásmódjaik markáns különbségeiről. Mert kettejük esetében nemcsak nagyon különböző történeti világokról, szociokulturális környezetekről és divergáló tartalmakról van szó. Caravaggio szemében e radikális közvetlenségből leginkább a dolgok, a testek, a teremtett , világ" pőre létének, szellem- és kifejezéstelenségének új léttapasztalata adédik?84; a korai Rembrandtéból viszont — nem kevésbé modern és nem kevésbé radikális módon — éppenséggel az emberi szubjektum magáértvalóságáé, amely drámákat is megalapozhat. Caravaggio ikonikus észjárásában alárendelt jelentősége van a dramaturgiai aspektusnak, vagyis az emberi cselekvés mint olyan mimézisének285; Rembrandttól viszont a létezés eseménytelensége, a világtalan, testies természet léte iránti néma áhítat volt idegen. Ezért bizonyos történetek megjelenítésében inkább az egyik, másokban inkább a másik festői megközelítése bizonyul művészileg-esztétikailag termékenyebbnek. Gondolatmenetem későbbi pontjain (a 443. illetve a 465. oldalaktól) a két mester két azonos tárgyú munkájának összehasonlításával arra fogok rámutatni, hogy a két ellentétes karakterű elbeszélés drámai igazságát — szinte csereszabatos módon — mindketten ott vétik el, ahol a másik éppenséggel a legragyogóbb képi megoldást találja rá. De a munkáikból áradó vitathatatlan erőt, amelyet kortársaik is azonnal érzékeltek és a maguk módján nyelvileg racionalizáltak is, mindkettőjüknél úgy tekinthetjük, mint valamifajta kényszerítő képességet, amellyel rávesznek bennünket a maguk — a forma által közvetített — látószögének elfogadására: arra, hogy nézőként ne egyszerűen a képet nézzük, hanem a képpel nézzünk, azaz általa lássuk, ami épp így és nem másként mutatkozik meg benne?®°. Caravaggio és Rembrandt e különös esztétikai komplementaritása azért lehetséges tehát, mert képeiket mindketten olyan komplex vizuális deixisekként komponálják meg, amelynek kizárólagos origójában immár az alkotó, illetve a befogadó , én"-je áll. De hangsúlyoznom kell: ez az ,én", noha modernségük legfőbb indikátora, mégsem a modern élményesztétikák romantikus szubjektivitásának jegyében fogant. Ellenkezőleg. , A világ 283 David Carrier — Leo Steinberg Caravaggióra vonatkozóan kifejtett , beépített néző"-jével szembeállítva — , beépített nem-néző"-ként jellemzi Fried koncepcióját, amelyet ebben a cikkben a Courbet-könyv alapján ismertet, de amely, mutatis mutandis, a két későbbi Caravaggio-könyvre is érvényes: vö. CARRIER 1986, 8—11. 284 A gondolatot — részletes műelemzések formájában — itt fejtettem ki: RENy1 2001, Rényi 2009c 285 Aurers 1976, 15-19. 286 Merleau-Ponty-ra hivatkozva tekinti a nézé effele bevonödäsät Gottfried Boehm is „a modernek kopernikuszi fordulatának": vö. BOEHM 2001, 580-581. 148
