Seite 141 [141]
OCR
TEORETIKUS SEGÉDMODELLEK Ama sorsdöntő kérdésben ugyanis, hogy a művészetre specializált történész kutatásaiban a zörténeti vagy az esztétikai orientációnak, azaz a művek historizáló-muzealizáló, vagy inkább jelenidejűségüket alapul vevő felfogásának adjon-e nagyobb hangsúlyt, Imdahl konzekvensen az utóbbi álláspontra helyezkedett???. Szemben a pozitivista hajlamú kutatók többségével, akik úgy igyekeznek szigorúan objektív-történeti kutatásokba bocsátkozni, hogy — mint tudományos szempontból nem releváns világnézeti vagy ízlésbeli kérdést — inkább zárójelbe teszik a művészi mozzanat mibenlétének és megragadhatóságának problémáját, Imdahlt épp ez a kérdés foglalkoztatta. Mivel ebben a dolgozatban — Rembrandt drämäinak aktuális eseményszerűsége okán — magam is ezzel a dilemmával kell hogy szembenézzek, mint teoretikus segédmodellt érdemes ide idézni az ikonika legfontosabb sarokpontjait is. Különösképpen azért, mert a maga sajátos elgondolásait Imdahl a legáttogóbb módon éppen képi elbeszélések kapcsán, nevezetesen Giotto Mária és Jézus élettörténetét nyomon követő padovai freskóinak példáján299 fejtette ki. Imdahlt leginkább az esztétikai autonómia és a képiség sajátos mibenléte foglalkoztatta, de nem spekulatív kérdésfeltevésekhez vagy filozófiai teóriákhoz vonzódott. Inkább a művészet előállításának és szemlélésének ,praktikus" munkája érdekelte. A , látás" történetéről értekező Wölfflinnel ellentétben, akinek közismert mondása szerint „az elszigetelt müalkotäsban a történész számára mindig van valami nyugtalanité”241, Imdahil kifejezetten az egyedi mű struktúrájának és a szemlélés ezzel adekvát gyakorlatának megragadására törekedett: nem a képeket korszakonként, művészetföldrajzi területenként vagy alkotónként csoportosító stílustörténész összehasonlító módszerét követte, vagyis nem a szílus-fogalom általánosságából indult ki, hanem komplex műelemzésekből, tartalom és forma művenként egyedi kölcsönviszonyának szisztematikus vizsgálatából bontotta ki a maga interpretatív művészettörténetét. Az ifjan még festői ambíciókat ápoló??? tudós persze nyilván a szemlélés, illetve az utólagos értelmezés munkájában szerzett jártasságot: a 60-as években ezért is kerülhetett közel a Poetik und Hermeneutik-csoport tudományos alkotóközösségéhez. Ezért idézhette nekrológjában Hans-Robert Jauss Imdahl 1983-as mondatait: , Az értelmező mindig is. . .beteljesítője a műnek, társtettes: munkálkodásának nemhogy a távolságtartás az előfeltétele, inkább bizonyos fajta azonosulás kell hozzá: ebből fakad a magyarázat. Az értelmezés mindig odaadás is."243 Imdahl enthuziazmusa azonban nem a hagyományt , megértő" történészé és nem a rejtvényfejtő ikonológus-hermeneutáé. Vegyük észre, hogy leginkább a zrudós műértő hangján beszél, aki abban látja a feladatát, hogy 239 BoEHM 1996, 13-14. KoHLE 2008, 220—221. 240 IMDAHL 1980, IMDAHL 2003 241 „Das isolierte Kunstwerk hat für den Historiker immer etwas Beunruhigendes”: WÖLFFLIN 19468, 167. 242 METZLER 1999, BOEHM 2006 243 Jauss 1996, 644. 139
