Oldal 140 [140]
OCR
A KÉPEK SZÍNJÁTÉKA Mert Imdahl a vizsgálandó művek szemlélésének intenzív munkájára alapozza következtetéseit. Azt feltételezi, hogy a látásnak a képeken olyasféle — művészileg előállított — objektív szemléletességekkel van dolga, amelyeket csak egy erre irányuló intencionált figyelem, specifikus szemmunka lehet képes feltárni. Aki csak felületesen néz, az könynyen beéri a már ismert dolgok puszta regisztrációjával — sok mindent egyszerűen észre sem vesz, holott a kép azt a képsíkon elrendezett vizuális tényállásként nagyon is fölkinälja neki. Imdahl a Konrad Fiedler és Adolf von Hildebrand teoretikus munkásságában összegződő német tradícióra támaszkodik, amikor kategoriális értelemben is kilonbséget tesz ajrafelismeré [wiedererkennendes] és látó (sehendes/ látás között: míg az előbbi a képeken ábrázolt tárgyak és tárgykapcsolatok rutinszerű beazonosításában merül ki, addig az utóbbi a képek autonóm vizuális szervezettségére koncentrál.236 Ez a konkrét műelemzés során jól instrumentalizálható kategóriapár vált az Imdahl-féle elemzés védjegyévé és legfőbb hozadékává. Tegyük hozzá: újrafelismerő és látó látás e modellben korántsem antagonizmusok. Imdahl a szemlélés folyamatát e két intenció vagy tapasztalásmód — művenként, művészenként, irányzatonként igen eltérő — dialektikus összjátékának tekinti, és szintetizálásukban véli felismerni , egy magasabb, a gyakorlati látástapasztalatot elvileg is felülmúló rend és értelemkomplexitás", értsd: a képalkotó művészetek sajátos megismerőképességének forrását?" . Imdahl a maga művészettörténetét, illetve műelemzésre alapozott elemzési gyakorlatát nem minden polémikus él nélkül keresztelte el ikonikának: ha élesen nem is akarta szembeállítani az ikonográfia és az ikonológia bevett fogalmaival, azért tisztában volt vele, hogy törekvései számos ponton keresztezik az akadémiai művészettörténet-írás szemléleti és metodológiai rutinjait, illetve szembemennek azokkal. Legfőbb ambíciója az volt, hogy az akadémiai tudományosság természetes feladatává tegye a modernek művészetének tanulmányozását is: tudatosan kereste azokat a közös metszeteket, ahol régi és új művészet vizsgálata kölcsönösen megvilágíthatja egymást. Ebben kevés követőre talált, s aligha véletlen, hogy az ikonika hívószóként nem is gyökeresedett meg a szakzsargonban. Az ikonika ugyanis, mint tudományos munkásságának Önéletrajz című összefoglalójában mondja, , voltaképp nem módszer, és végképp nem olyan, amely megvéd a tévedésektől. Éppily kevéssé biztos eljárásként tanítható és alkalmazható technika, sokkal inkább egy igény: mindenekelőtt egy a képre vonatkozó és ennyiben különösképp esztétikai minőségekre irányuló szemléletmód igénye. ..."238 A tudománytörténet Imdahlt máig jelentős, de a fősodorhoz képest marginális helyzetű tudósként hajlamos kezelni, ami, számomra úgy tűnik, a művészettörténet-tudomány „veleszületett” — &s föloldhatatlannak tetszö — diszciplinäris konfliktusäböl eredeztethető. 236 BoEHM 1996, 28-30. 237 BoEHM 1996, 32-33. 238 Max Imdal: „Autobiographie”, in: IMDAHL 1996, 634. 138
