Page 140 [140]
A KÉPEK SZÍNJÁTÉKA
Mert Imdahl a vizsgálandó művek szemlélésének intenzív munkájára alapozza követ¬
keztetéseit. Azt feltételezi, hogy a látásnak a képeken olyasféle — művészileg előállított
— objektív szemléletességekkel van dolga, amelyeket csak egy erre irányuló intencionált
figyelem, specifikus szemmunka lehet képes feltárni. Aki csak felületesen néz, az köny¬
nyen beéri a már ismert dolgok puszta regisztrációjával — sok mindent egyszerűen észre
sem vesz, holott a kép azt a képsíkon elrendezett vizuális tényállásként nagyon is föl¬
kinälja neki. Imdahl a Konrad Fiedler és Adolf von Hildebrand teoretikus munkás¬
ságában összegződő német tradícióra támaszkodik, amikor kategoriális értelemben is
kilonbséget tesz ajrafelismeré [wiedererkennendes] és látó (sehendes/ látás között: míg
az előbbi a képeken ábrázolt tárgyak és tárgykapcsolatok rutinszerű beazonosításában
merül ki, addig az utóbbi a képek autonóm vizuális szervezettségére koncentrál.236 Ez
a konkrét műelemzés során jól instrumentalizálható kategóriapár vált az Imdahl-féle
elemzés védjegyévé és legfőbb hozadékává. Tegyük hozzá: újrafelismerő és látó látás e
modellben korántsem antagonizmusok. Imdahl a szemlélés folyamatát e két intenció
vagy tapasztalásmód — művenként, művészenként, irányzatonként igen eltérő — dia¬
lektikus összjátékának tekinti, és szintetizálásukban véli felismerni , egy magasabb, a gya¬
korlati látástapasztalatot elvileg is felülmúló rend és értelemkomplexitás", értsd: a kép¬
alkotó művészetek sajátos megismerőképességének forrását?" .
Imdahl a maga művészettörténetét, illetve műelemzésre alapozott elemzési gyakor¬
latát nem minden polémikus él nélkül keresztelte el ikonikának: ha élesen nem is akarta
szembeállítani az ikonográfia és az ikonológia bevett fogalmaival, azért tisztában volt
vele, hogy törekvései számos ponton keresztezik az akadémiai művészettörténet-írás
szemléleti és metodológiai rutinjait, illetve szembemennek azokkal. Legfőbb ambíci¬
ója az volt, hogy az akadémiai tudományosság természetes feladatává tegye a moder¬
nek művészetének tanulmányozását is: tudatosan kereste azokat a közös metszeteket,
ahol régi és új művészet vizsgálata kölcsönösen megvilágíthatja egymást. Ebben kevés
követőre talált, s aligha véletlen, hogy az ikonika hívószóként nem is gyökeresedett
meg a szakzsargonban. Az ikonika ugyanis, mint tudományos munkásságának Önélet¬
rajz című összefoglalójában mondja, , voltaképp nem módszer, és végképp nem olyan,
amely megvéd a tévedésektől. Éppily kevéssé biztos eljárásként tanítható és alkal¬
mazható technika, sokkal inkább egy igény: mindenekelőtt egy a képre vonatkozó és
ennyiben különösképp esztétikai minőségekre irányuló szemléletmód igénye. ..."238 A
tudománytörténet Imdahlt máig jelentős, de a fősodorhoz képest marginális helyzetű
tudósként hajlamos kezelni, ami, számomra úgy tűnik, a művészettörténet-tudomány
„veleszületett” — &s föloldhatatlannak tetszö — diszciplinäris konfliktusäböl eredeztet¬
hető.
236 BoEHM 1996, 28-30.
237 BoEHM 1996, 32-33.
238 Max Imdal: „Autobiographie”, in: IMDAHL 1996, 634.
138