Page 139 [139]
OCR
TEORETIKUS SEGÉDMODELLEK vizsgálatának arra kell törekednie, hogy — az esemény megtörténésére, létrejöttének és elmúlásának egyidejűségére fókuszálva — működése közben tárja fel azt. Fel kell figyelnie arra, hogy azt az eseményszerűt, amelyet Goethe a parittya-példában (vö. itt a 99. oldallal) a váratlan pillanat paroxizmusának nevez, szükségképpen egy különbségtétel állítja elő a formában. Nem egyéb ez, mint a rutinszerűen elvárható és a váratlanul megtörténő között szemléletessé tett differencia, amely az esztétikai észlelés pillanatában úgyszólván magától áll elő, de amely értelemhiányt is teremt, azaz mindjárt értelmezést is követel magának. Mindez nemcsak azért tűnhet különösen termékenynek számunkra, mert a néző szomatikus jelenlétét a rembrandti képszínpadi dráma konstitutív elemének kell tekintenünk, hanem azért is, mert egy festmény vagy rézkarc , megélése" eleve elválaszthatatlan annak materiális észlelésétől, méreteinek, hozzáférhetőségének stb. fizikai kondícióitól. Gumbrecht az epifánia-tapasztalat egyik meghatározó mozzanataként említi ezt a térbeli dimenziót??2. , A világ dolgait fogalom előtti dologiságukban átélni (az erleben értelmében, ami tébb, mint a wahrnehmen és kevesebb, mint az erfahren), üjra érzékennyé tesz létezésünk térbeli és testi dimenziöjära.”?33 2.5 | MAXx IMDAHL ÉS AZ IKONIKA KIHÍVÁSA Max Imdahl 1975-ben fontos előadást szentelt Rembrandt egy — a szakirodalomban 1629 és 1637 között különbözökeppen datält?3? — vöröskreta-rajzänak [2.24], amelyen a karrierje kezdetén álló fiatal művész merész mozdulatokkal fölskicceli (, lemásolja") éppen elhunyt amszterdami mestere, Pieter Lastman húsz évvel korábban festett Zsuzsánna és a vének-kompozícióját [2.25]. A még nem egészen harminc éves fiatalember a gyors rajzolás során spontán módon a mintakép klasszikus síkkompozícióját és a figuratív kapcsolatokat egyaránt fölülírja: finom módosításai pedig, mint az elemzés kimutatja, a konvencionális témát egy merőben újszerű, a színpadi kommunikációra kihegyezett esemény képévé értelmezik át. Ezt az összehasonlító tanulmányt sok tekintetben a , Rembrandt-dramatológia" egyik meghatározó előzményének tekintem, és a későbbiekben még visszatérek hozzá (237 f.). Imdahl korábban is foglalkozott már Rembrandttal, f6ként a csoportportrék formaproblémäi érdekelték2%, okoskodäsom későbbi pontjain (325£f., illetve 514.) részletesebben is hivatkozom majd rájuk. 232 GUMBRECHT 2003, 216.; GUMBRECHT 2010, 92. 233 GUMBRECHT 2010, 97. 234 Ben. 448, Kar. BERLIN 1970, no. 35. Kar. BERLIN-AMSTERDAM—LONDON 1991, no. 11. 235 Vo. IMDAHL 1962, IMDAHL 1966 137
