Oldal 139 [139]
TEORETIKUS SEGÉDMODELLEK
vizsgálatának arra kell törekednie, hogy — az esemény megtörténésére, létrejöttének és
elmúlásának egyidejűségére fókuszálva — működése közben tárja fel azt. Fel kell figyel¬
nie arra, hogy azt az eseményszerűt, amelyet Goethe a parittya-példában (vö. itt a 99.
oldallal) a váratlan pillanat paroxizmusának nevez, szükségképpen egy különbségtétel
állítja elő a formában. Nem egyéb ez, mint a rutinszerűen elvárható és a váratlanul
megtörténő között szemléletessé tett differencia, amely az esztétikai észlelés pillanatá¬
ban úgyszólván magától áll elő, de amely értelemhiányt is teremt, azaz mindjárt értel¬
mezést is követel magának.
Mindez nemcsak azért tűnhet különösen termékenynek számunkra, mert a néző
szomatikus jelenlétét a rembrandti képszínpadi dráma konstitutív elemének kell tekin¬
tenünk, hanem azért is, mert egy festmény vagy rézkarc , megélése" eleve elválasztha¬
tatlan annak materiális észlelésétől, méreteinek, hozzáférhetőségének stb. fizikai kon¬
dícióitól. Gumbrecht az epifánia-tapasztalat egyik meghatározó mozzanataként említi
ezt a térbeli dimenziót??2. , A világ dolgait fogalom előtti dologiságukban átélni (az
erleben értelmében, ami tébb, mint a wahrnehmen és kevesebb, mint az erfahren), üjra
érzékennyé tesz létezésünk térbeli és testi dimenziöjära.”?33
2.5 | MAXx IMDAHL ÉS AZ IKONIKA KIHÍVÁSA
Max Imdahl 1975-ben fontos előadást szentelt Rembrandt egy — a szakirodalomban
1629 és 1637 között különbözökeppen datält?3? — vöröskreta-rajzänak [2.24], ame¬
lyen a karrierje kezdetén álló fiatal művész merész mozdulatokkal fölskicceli (, lemá¬
solja") éppen elhunyt amszterdami mestere, Pieter Lastman húsz évvel korábban festett
Zsuzsánna és a vének-kompozícióját [2.25]. A még nem egészen harminc éves fiatalem¬
ber a gyors rajzolás során spontán módon a mintakép klasszikus síkkompozícióját és
a figuratív kapcsolatokat egyaránt fölülírja: finom módosításai pedig, mint az elemzés
kimutatja, a konvencionális témát egy merőben újszerű, a színpadi kommunikációra
kihegyezett esemény képévé értelmezik át. Ezt az összehasonlító tanulmányt sok tekin¬
tetben a , Rembrandt-dramatológia" egyik meghatározó előzményének tekintem, és a
későbbiekben még visszatérek hozzá (237 f.). Imdahl korábban is foglalkozott már
Rembrandttal, f6ként a csoportportrék formaproblémäi érdekelték2%, okoskodäsom
későbbi pontjain (325£f., illetve 514.) részletesebben is hivatkozom majd rájuk.
232 GUMBRECHT 2003, 216.; GUMBRECHT 2010, 92.
233 GUMBRECHT 2010, 97.
234 Ben. 448, Kar. BERLIN 1970, no. 35. Kar. BERLIN-AMSTERDAM—LONDON 1991, no. 11.
235 Vo. IMDAHL 1962, IMDAHL 1966
137