Oldal 134 [134]
A KÉPEK SZÍNJÁTÉKA
lóvá is tegye, amit megmutat: hasonlóan ahhoz, ahogy — mint Arisztotelész mondja
a Rétorikában — a szónoklat is csak akkor , meggyőző és hitelt érdemlő, ha rögtön,
önmagában nyilvánvaló".215 Az elbeszélő kép vagy a portré esztétikai sikere is azon
áll vagy bukik, hogy képes-e az ábrázolást és annak tanítását az esemény valóságaként
vagy az ábrázolt személy jelenléteként spontán hihetöve tenni, mintegy evidenciakent
elfogadtatni. Rembrandtnak a korabeli Amszterdamban befutott példátlan karrierje,
társadalmi és üzleti sikerei is azt bizonyítják, hogy festészete már a kortársak szemé¬
ben is roppant hatásosnak számított: s nyilván nem véletlen, hogy a személye körül
megképződött legendárium is tele van a technikával való festői bűvészkedés szemléle¬
tes példáival. Ha tehát a hitelesség legfőbb garanciáját a korabeli retorikusok is vala¬
miféle közvetlen, aftektív hatóerő előállításában látták?!6, kézenfekvőnek tűnhetnek
az emlitett Thijs Weststeijn legutóbbi kísérletei, hogy Rembrandt , drámai" műveit
például Franciscus Junius és Samuel van Hoogstraten képretorikájának pragmatikai
kontextusába illesztve értelmezze újra.
Mégis alapjaiban vétenénk el a dolgot, ha Rembrandtot pusztán a tanításra¬
szórakoztatásra-megindításra irányuló hatáskeltés ügyes technológusaként láttat¬
nánk: mintha törekvései arra irányultak volna, hogy a forma célirányos alakításá¬
val , üzeneteket" közvetítsen, illetve jó előre bekalibrált érzelmekre hangolja képei
közönségét. Ellenkezőleg: legfőbb ambícióm elkerülni a retorika csapdáját és Remb¬
randt kivételes dramaturgiai észjárásának antiretorikus természetét bizonyítani. A
hatás közvetlensége érdekében bevetett festői , trükkök", a figyelemterelő eljárások
, manipulációja" ugyanis — megítélésem szerint — nem a nézők közvetlen érzelmi
befolyásolását, hanem a dráma bonyolítását szolgálják. A Rembrandt-dramatológia
alaptétele, hogy ezen a képi színpadon a néző katarzisa, érzelmi megindultsága és a
történtek reflexiója egyedül az önmozgó drámai karakterek tetteivel való azonosulás
kerülőútján, sorsfordulataik megértésének inkább szándékolatlan következményeként
állhat elő. Rembrandt antiretorikus retorikájának217 ezt a sajátszerűségét később
mind történelmi klasszikusok, mind egykorú kortársak és kismesterek megoldásaival
összevetve szeretném konkrétan is igazolni. A képszínpadi dráma szintaxisának rész¬
letes kifejtése is arra szolgál majd, hogy szabatosan elkülönítsük egymástól a színpadi
események esztétikai hitelesítésének rembrandti fogásait a klasszikus retorikák didak¬
tikus célzatú eszközhasználatától.
215 ARISZTOTELÉSZ: Rétorika 1356b — vö. ARISZTOTELÉSZ 1999, 34.
216 BoEHM 1995c, 31-33.
217 Nietzsche öta persze közhely, hogy „egyältaläin nem letezik a nyelv nem-retorikus ‘természetessége’, amelyre
apellälhatnänk: a nyelv maga színtiszta retorikai fogások eredménye". Ld. Friedrich Nietzsche: , Retorika", in:
Az irodalom elméletei IV. (szerk. IThomka Beáta). Jelenkor, Pécs, 1977, 21. Ezért hangsúlyoztam korábban (vö.
102f.), hogy a képszínpad magától értődését is elő kell állítani — ezeket a , trükköket" mégis megkülönböztetem
mindenféle közvetlen vizuális hatásvadászattól.
132