Page 132 [132]
OCR
A KÉPEK SZÍNJÁTÉKA lyek magasabb szempontból talán azonosak: miközben velünk kommunikál, a maga helyéről és a társadalomban kínálkozó hatáslehetőségeiről beszél, és önmagáról is szól. Következésképpen a befogadásesztétikának (legalább) három feladata van: (1) fel kell ismernie azokat a jeleket és eszközöket, amelyek útján a műalkotás kapcsolatba lép velünk, ezeket (2) társadalomtörténeti és (3) szűkebben esztétikai szempontból kell róla leolvasnia."299 Kemp a művek befogadásesztétikai működésének kétféle feltételét határozza meg: egyrészt a művekhez való hozzáférés külső (társadalmi, szociológiai, intézményi stb.) körülményeiről, másrészt belső (formai, észlelési, részvételi stb.) kondíciókról beszél. :A mű a maga térbeli és funkcionális kontextusára médiumának sajátosságaival reagál: nagyságával, tárgyi formájával, a "kívül és a "belül! közötti átmenet vagy határ alakításával, belső léptékével, kivitelezettsége fokával és térbeliségével, vagyis azzal, ahogyan a külső teret folytatja, és a nézők helyzetét kijelöli. A közvetítés mindezen formái vagy rögzült konvenciók részét alkotják, vagy gyakorlati kényszerekből adódnak."2!9 Mindezt Rembrandtra alkalmazva: a külső hozzáférés műfaji feltételeit a Hollandiában ez idő tájt már széles elterjedtségnek örvendő kabinetkép?!! azzal teljesíti, hogy mint hordozható és döntően nem nyilvános bemutatásra szánt objektum mindenkori környezetétől és szemlélésének alkalmi kontextusaitól viszonylag független, autonóm esztétikai tárgyként képes funkcionálni. A vallási, illetve hatalmi-reprezentációs igényeknek alávetett, liturgikus kontextusokba ágyazott kép a templom, a hatalmi reprezentációt szolgáló uralkodói vagy városi-közösségi tér nyilvános falain, oltárokba, ceremonális terekbe vagy a magánáhítat tereibe integrálva nyilván más célokat szolgál és (a maga célirányos retorikájával) másfajta befogadói figyelmet mozgósít, mint az olyan mű, amely teljes értékű , esztétikai saját világ"-ot mutat fel, ennélfogva újszerű befogadói érzékenységekre és kompetenciákra tart igényt. A dramatológiai analízis végső célja épp annak a koncepciózus formálásmódnak és technikai eszközparknak a feltárása, amelynek segítségével a festő e radikálisan újszerű igényeket artikulálni és a mű értelemköveteléseként a befogadóval szembeszegezni képes. A befogadásesztétika voltaképp a mű és nézője e közös kommunikációs terében van igazán otthon: aligha véletlen, hogy Kemp módszertani invenciója épp a XV. és XIX. század közötti nyugati történeti (elbeszélő) kép kutatásában bizonyult igazán produktívnak, amikor maga a néző-kapcsolat kerül a festői erőfeszítések fókuszába is. Ez utóbbi jele a festészeti retorikák és a képalkotó didaxis reneszánsza a manierizmus és a barokk idején — és ennek következménye az olyan kifejezetten antiretorikus törekvések felbukkanása is, mint a Fried által elemzett francia polgári festészet esztétikai fordu209 Kemp 2008, 250. 210 Kemp 2008, 252. 211 Itáliai kontextusban ennek felel meg a ,,galéria-kép” Michael Fried által tárgyalt koncepciója: vö. FRIED 2010 (Id. alabb: [2.6, 106-107.]) 130
