Page 132 [132]
A KÉPEK SZÍNJÁTÉKA
lyek magasabb szempontból talán azonosak: miközben velünk kommunikál, a maga
helyéről és a társadalomban kínálkozó hatáslehetőségeiről beszél, és önmagáról is szól.
Következésképpen a befogadásesztétikának (legalább) három feladata van: (1) fel kell
ismernie azokat a jeleket és eszközöket, amelyek útján a műalkotás kapcsolatba lép
velünk, ezeket (2) társadalomtörténeti és (3) szűkebben esztétikai szempontból kell
róla leolvasnia."299
Kemp a művek befogadásesztétikai működésének kétféle feltételét határozza meg:
egyrészt a művekhez való hozzáférés külső (társadalmi, szociológiai, intézményi stb.)
körülményeiről, másrészt belső (formai, észlelési, részvételi stb.) kondíciókról beszél.
:A mű a maga térbeli és funkcionális kontextusára médiumának sajátosságaival reagál:
nagyságával, tárgyi formájával, a "kívül és a "belül! közötti átmenet vagy határ alakítá¬
sával, belső léptékével, kivitelezettsége fokával és térbeliségével, vagyis azzal, ahogyan
a külső teret folytatja, és a nézők helyzetét kijelöli. A közvetítés mindezen formái vagy
rögzült konvenciók részét alkotják, vagy gyakorlati kényszerekből adódnak."2!9
Mindezt Rembrandtra alkalmazva: a külső hozzáférés műfaji feltételeit a Hollandiá¬
ban ez idő tájt már széles elterjedtségnek örvendő kabinetkép?!! azzal teljesíti, hogy
mint hordozható és döntően nem nyilvános bemutatásra szánt objektum mindenkori
környezetétől és szemlélésének alkalmi kontextusaitól viszonylag független, autonóm
esztétikai tárgyként képes funkcionálni. A vallási, illetve hatalmi-reprezentációs igé¬
nyeknek alávetett, liturgikus kontextusokba ágyazott kép a templom, a hatalmi repre¬
zentációt szolgáló uralkodói vagy városi-közösségi tér nyilvános falain, oltárokba, cere¬
monális terekbe vagy a magánáhítat tereibe integrálva nyilván más célokat szolgál és (a
maga célirányos retorikájával) másfajta befogadói figyelmet mozgósít, mint az olyan
mű, amely teljes értékű , esztétikai saját világ"-ot mutat fel, ennélfogva újszerű befo¬
gadói érzékenységekre és kompetenciákra tart igényt. A dramatológiai analízis végső
célja épp annak a koncepciózus formálásmódnak és technikai eszközparknak a feltá¬
rása, amelynek segítségével a festő e radikálisan újszerű igényeket artikulálni és a mű
értelemköveteléseként a befogadóval szembeszegezni képes.
A befogadásesztétika voltaképp a mű és nézője e közös kommunikációs terében
van igazán otthon: aligha véletlen, hogy Kemp módszertani invenciója épp a XV. és
XIX. század közötti nyugati történeti (elbeszélő) kép kutatásában bizonyult igazán pro¬
duktívnak, amikor maga a néző-kapcsolat kerül a festői erőfeszítések fókuszába is. Ez
utóbbi jele a festészeti retorikák és a képalkotó didaxis reneszánsza a manierizmus és a
barokk idején — és ennek következménye az olyan kifejezetten antiretorikus törekvések
felbukkanása is, mint a Fried által elemzett francia polgári festészet esztétikai fordu¬
209 Kemp 2008, 250.
210 Kemp 2008, 252.
211 Itáliai kontextusban ennek felel meg a ,,galéria-kép” Michael Fried által tárgyalt koncepciója: vö. FRIED 2010
(Id. alabb: [2.6, 106-107.])
130