Seite 127 [127]
OCR
TEORETIKUS SEGÉDMODELLEK A valóságos befogadó tényleges-aktuális jelenléte a kép előtt az esztétikai tapasztalatban egészen virtuálissá kell hogy váljon: amit lát, azt úgy kell megélnie-megértenie, mintha ő maga ott sem volna. Friedet — mint könyve előszaváben explicite is kifejti — nem a műfajok és témák, az emelkedett-nyilvános vagy banális életképi események, illetve a befogadói válaszok vallási, politikai, morális vagy szentimentális tartalmai érdeklik: inkább a mű és a néző közötti ontológiai szakadék problémája foglalkoztatja a felvilágosodás évszázadában.!88 Az olyan eszmei-társadalmi-politikai kontextualizációk, amelyek figyelmen kívül hagyják a polgári alapokra helyeződő művészet ebben is kifejeződő esztétikai autonómiájának új státusát, épp a lényegi ponton vétik el a dolgot. A modernitás új keletű művészi paradoxonáról van szó. A modern mű olyan esztétikai képződmény, amelynek intenciója nem a néző meggyőzése, megnyerése, a neki való tetszés, illetve igényeinek kiszolgálása, hanem önmagáért-valóként bontakozik ki, és azt követeli, hogy ilyen autonóm létezőként tekintsék, és saját, belső értelemkövetelése szerint értsék, illetve ítéljék meg!??. , Csak az biztosíthatja a néző képpel szemközti valós jelenlétét, illetve a kép kiváltotta bűvöletét, hogy a néző távolléténak vagy nemlétének fikciója érvényben marad."!99 Fried talán azért is ragaszkodik az okos és konzekvens Diderot tanúságához, mert a Sz/onban kiállított művek hosszú éveken keresztül folytatott írásos szemlézése egy kritikus és reflexív polgári individuumnak az így — autonóm létezőként — fölfogott művekkel szembeni szabadon választott befogadói viselkedését dokumentálja, ritka koncentrációban !!. Fried a festői műnek mint formának tulajdonított önértékűség ez új képzetéből vezeti le egy jellegzetes figuratív alakzat, az abszorpció eluralkodását a korszak francia festészetében. Olyan emberi állapotok ábrázolásáról van szó, amelyekben a figurák úgy el vannak merülve, hogy a néző önkéntelenül is azt érzékeli, hogy azok nem vesznek tudomást róla. A bibliát felolvasó apa szavain csüngő családtagok, a játékába egészen belefeledkező gyermek, a hitszónok szavait izgatottan jegyzetelő írnok, a gondolatai 188 Osras 2018, 173-177. Winckelmann-kôünyvében Radnôti Sändor is hasonléképp értelmezi Fried modelljét: Id. RADNÔTI 2010, 169-170. 189 Vö. Osras 2018. Frieddel egyidejűleg, de tőle függetlenül jut hasonló meggyőződésre Oskar Bátschmann is, aki egy először 1974-ben publikált dolgozatában — a Pygmalion-mítosz XVIII. századi átértelmezéseinek példáján — mutatja meg, hogy az élettelen műveket a korszak , enthuziasztikus nézője" miként értelmezi át önelvű, eleven szubjektumokkä. Vö. BÄTSCHMANN 1992, 240. Ha Fried äbräzoläsäban az 1750 utäni francia festeszet központi fantazmája a néző nem-létének fikciója, akkor ennek Bátschmann-nál a mű nem-létéé felel meg. Vö. ehhez utóbbi jegyzetét, BATSCHMANN 1992, 267, valamint a szerkesztő Wolfgang Kemp fontos kommentárját, KEMP 1992a, 237-238. 190 FRIED 1980, 103. Ez a képekkel szembeni beállítódás ontikus pendantja annak az ábrázolási elvnek, amely szerint „a költő nem bízhatja magát teljesen képzelete szabad szárnyalására: bizonyos korlátokat tiszteletben kell tartania. A dolgok valóságos lefolyásának kivételes fordulataihoz kell szabnia magartartását, s ez a költő legfőbb törvénye." Vô. DIDEROT, Denis: Színészparadoxon. A drámaköltészetről. Magyar Helikon, Budapest 1996, 143. Vö. FODOR 1974, 65—66, aki ebben a felismerésben a realizmus felé tett nagy lépést látja. 191 A diderot-i attitűd nyilvánvalóan a Laokoón-szoborcsoportot elemző kortárs Goethéére hajaz, vö. itt 95-101.: közismert Goethe lelkesedése Diderot festészetfelfogása iránt, de itt nincs terem ezt az összefüggést részleteiben is taglalni. 125
