Page 121 [121]
TEORETIKUS SEGÉDMODELLEK
2.1 ] GADAMER A MŰ LÉTMÓDJÁRÓL: A JÁTÉK MODELLJE
E munka első részében megkockáztattam a feltételezést: ha Aby Warburgot a , köz¬
vetlenül eleven, testszerűen dramatikus megjelenítés" problémája Rembrandtnál nem
csupán kulturális-antropológiai, hanem formakérdésként is érdekelte volna, vagyis nem
csak a (tragikus) pátosz új formuláival, hanem a művekkel mint értelemegészekkel is
számot vetett volna, Arisztotelész drámaesztétikájának örököseként ismerhetett volna
magára.
Gadamer szerint az arisztotelészi mimészisz ismeretértelme az utánzásban megjele¬
nített-színre vitt dolgok másként való újrafelismerésében áll. A képek kapcsán Gombrich
is hasonlóról beszél! 64: mind a gesztikus-színpadi mímelés, mind a , természethű" leké¬
pezés tartalmazza az átváltozás, illetve rámutatás distanciateremtő mozzanatát. Emlék¬
szünk, hogy Warburg is efféle civilizatórikus praktikákban látta annak eszközét, amivel
a primitív ember szabadulni próbált a külső, idegen fenyegetés bénító-delejező hatal¬
mától és saját kiszolgáltatottságának vakságától: a pátoszformulák elmélete, láttuk,
annyiban a megformálás elmélete, amennyiben képei révén az ember alakot képes adni
mind az őt afficiáló ismeretlen erőknek, mind sajät primitiv ösztönreakciöinak, vagyis
fokozatosan külsővé teszi, mintegy eltávolítja magától a viszonyt: így igyekszik úrrá
lenni azon, aminek foglyaként ismerte fel önmagát. A mímelés performatív természetű,
játékos ismétlés, amennyiben az ember az újrajátszások révén ellenőrzött módon élet¬
ben tartja és a játék során reflektálja is függését a helyzettől. Warburg korábban idézett
ontologizáló mondása a képekben megkötött, mégis elevennek megmaradó démoni
erők jelenlétéről (, élsz, de nem árthatsz") összecseng Gadamernek a , mimikus alap¬
viszonyról" szóló ontológiai tézisével, amely szerint ,a megmutatott itt van"155, azaz
szemlélőként mindenekelőtt saját léttel bíró (tehát értelem-követelést támasztó) objek¬
tív hatóerőként kell vele számolnunk. Bár Warburg nem érzi szükségét ezt külön is
hangsúlyozni, a , dinamogrammként" felfogott képnek nála is szükségképpen , mű-jel¬
lege" kell hogy legyen: ahogy Gadamer fogalmazza, „ergon is, nem csupän energeia” 166,
Bredekamp képaktus-elméletét parafrazeálva: egy kép akcióképessége szükségképpen
annak a szervezett és koherens formarendnek a függvénye, amely képes megszólítani,
magába szippantani, illetve együttjátszásra rábírni azt, aki reszponzív módon fordul
feléje. Az így felfogott forma magáért való ugyan, mégsem statikus: funkciója éppen az,
hogy közvetlen interakcióba lépjen a befogadóval, és ebben az eseményszerű dinami¬
kában rajta keresztül juttassa érvényre a dráma igazságát. Affektív hatalommal — félel¬
met vagy vágyat keltő, alkalomadtán provokatív vagy kényszerítő erővel — bír, amellyel
164 Vö. GOMBRICH 19824, PopRo 2002, 14ff.
165 GADAMER 2003, 145.
166 GADAMER 2003, 143.
119