Page 109 [109]
ELBESZÉLÉS VAGY DRÁMA? A KÉRDÉS FELVETÉSE
Tegyük hozzá: számos példa akad arra, hogy Rembrandt ennek a nem-drámai
elidőzésnek is képes adekvát dramaturgiai funkciót adni. A korai Sámson és Delilán
[2.15] a hasonló fijuschilderi erényeket csillogtató tőr nyugvása az alvó férfi oldalán
például szervesen kapcsolódik az alattomban készülő erőszaktétel csendes jeleneté¬
hez, és sokban hozzájárul Sámson védtelenségének érzékeltetéséhez. A tőrhüvelyt,
amelyet a feldúlt Ábrahám oldalára kötve mint olyat jóformán észre sem vesszük, a
dramaturgiai redukció itt olyan magában nyugvó létezőként prezentálja, amelynek
mustrálására a cselekmény a maga idejében és a maga helyén nemcsak időt hagy, hanem
azt úgyszólván igényli is. A fegyver csendéletszerti élettelenségének ugyanis itt elbe¬
szélő értéke van: igazából épp rajta — nyugvásán és testkézeliségén — keresztiil reali¬
záljuk a lopakodó fenyegetést mint a főhős kiszolgáltatottságát. (vö. itt a 356-358.
oldalakkal). A tárgyfestői imitáció élvezetét a festőnek itt csakugyan sikerül — Arisz¬
totelésszel szôlva — ,az eseményekbe belekültenie”.
Mindenesetre szögezzük le, hogy a korai művek szemléléséből kifejlesztett dramato¬
lógiai kérdésfeltevés határozott módszertani redukción alapul: annak érdekében, hogy
a dráma kizárólagossága mint olyan érvényesülhessen, a kép sajátos konstitúciójából
fakadó apóriákat egyelőre , fenomenológiai zárójelbe" kell tennem. Úgy járok el, mint
a naiv néző, aki hajlamos , keresztülnézni" a kép médiumán, hogy az ábrázolt világra
magára koncentrálhasson. Egyrészt azért van szükség erre a szűkítésre, hogy a műér¬
telmezés nyelvét megszabadíthassuk a reneszänsz istoria albertiniänus diskurzusänak
retorikai és ábrázolástechnikai ballasztjaitól. Azok az egészen maguktól értődő, illetve
annak látszó kategóriák (, történet", , figura", , mozdulat", , kifejezés" stb.), amelyeken
az újkori elbeszélő képről való beszéd hosszú évszázadokig érvényes klasszikus-akadé¬
miai ordo-ja!34 nyugodott, Rembrandt drdmdinak fényében kritikai fölülvizsgálatra,
pontosításra és differenciálásra szorulnak. Másrészt látni fogjuk, hogy Rembrandtnak
— épp a színre vitt történetek művészi erejének fokozása kedvéért — egy sor olyan fes¬
tői-képszerkesztői eljárást is kreatívan tovább kell fejlesztenie, illetve ki kell kísérletez¬
nie, amelyek nagyon is a kép médiumának sajátos természetéből fakadnak: ezek teszik
lehetővé, hogy a néző a dráma eseményét a kép eseményeként is megtapasztalja. Mód¬
szertanilag külön fogom tehát kezelni a képszínpadi dramaturgia diegetikus és szkopikus
dimenzióit (Id. 224-227.), ámde csak azért, hogy a megvalósult drámák elemzése során
éppenséggel művenként eltérő összefonódásaikra, a néző játékba vonását célzó munka¬
megosztásuk konkrét formáira mutathassak rá.
134 Vö. ALPERS 2000, 16.
107