Page 107 [107]
OCR
ELBESZÉLÉS VAGY DRÁMA? A KÉRDÉS FELVETÉSE kisülésszerű eseményébe, fókuszba kerül: mintegy magáértvalóan is láthatóvá válik. Miközben Rembrandt az eszköz céltalanná válására koncentrál, a dolog magatehetetlenségére nem fordít külön figyelmet! 7. Óhatatlanul észrevesszük tehát, hogy a kés e vizuális izolációjában van valami csendéletszerű! ?8. Minél erőteljesebb a kontraszt, ami alakzatát semleges hátterétől megkülönbözteti, annál inkább ösztönöz arra, hogy felfigyeljünk keleties kiképzésű, zöld drágakövekkel ékesített, barázdált felületű, aranyozott markolatára, hogy észrevegyük tükörsimän csillogó, élfényekkel villódzó ívelt fémpengéjét, a tövét díszítő filigrán ötvösmunka mélyzöld mintáját — és így tovább. Iakaratlan, egyenletesen megvilágított, érintetlen egészként kerül a szemünk elé — akár egy csendéleten, amelynek nyugvó (!) tárgyain (natura morta, Stilleben) a fijnschilder festő kivételes mesterségbeli tudását demonstrálhatja. Persze Ábrahám szakállának és gyérülő hajának csapzott tincsei, a szemei körül csillogó könnycseppek, a derekára kötött tőrhüvely vagy az angyal szárnyainak sokrétű tollazata a , kidolgozás" minuciózussága tekintetében semmiben sem marad el a tőrétől. De mert ez utóbbiakat a szemlélés során szinte automatikusan funkcionális tárgykapcsolataik folytonosságában, mintegy az eseményekbe beleszőve észleljük, részletftormáik úgyszólván észrevétlenül oldódnak fel a tett izt és most-jában, és tűnnek el a , látható látatlanságok" szürkezónájában. A késre viszont a festő — épp a dräma fokozása kedvéért — kifejezetten ráirányítja a figyelmet: és épp ez a deiktikus izoláció teszi olyan pregnánsan zárványszerűvé, amitől nem tud problémamentesen belesimulni a képszínpadnak a dramaturgia logikája szerint szerveződő terébe!?". 127 Pedig a súly és a gravitációs tehetetlenség a tárgyaknak nem eleve látható tulajdonsága: ezt ábrázolni csak nagyon pontosan meghatározott tárgyi elhatárolások, illetve kifejezetten erre optimalizált, a képsíkon definiált vizuális relációk előállításával lehetséges. Például a Proserpina elrablása [1.08] felborult virägkosara vagy a Belsazar lakomája [2.13] felboruló boroskancsója azért képes hatásosan éreztetni a pillanat drámaiságát, mert a nyugalmi állapot megbomlását Rembrandt az edények és tartalmaik közötti, fentről lefelé tartó átmenetben ragadja meg: egymással határos motívumok határozott irányú képfolyamatába írja át. Ugyanez történik a müncheni Feltámadás [2.14] fejjel lefelé forduló katonájával, aki alól az angyal kirántja a sír fedlapját, amelyen az imént még pihent. (Ennek ritka ikonogräfiäjäröl Id. TÜMPEL 1981, 429—431.) A felborulás, illetve a lezuhanás vizuális evidenciája akkor is a gravitáció tárgykapcsolati kontextusára van utalva, ha azt a kép maga nem tematizálja. A kés a szabadesés állapotában azért látszik tehát szinte , időnkívüliként" lebegni, mert a tárgykapcsolat dc-ámai megszakadását Rembrandt nem a stabilitás helyzetéből az instabilba való kontinuus átmenetként ábrázolja. Épp ellenkezőleg jár el: a kést nemcsak az alany-tárgy viszonylatban izolálja, hanem minden olyasmitől is elszigeteli, amihez képesz a képsíkon elmozdulhatna. Az érett Caravaggio valóságos megszállottja volt ennek az ábrázolásproblémának: az ő képszintaxisában kivételesen fontos szerepet játszik az olyan rácsszerű síkmintázatok következetes érvényesítése, amit egy másik tanulmányomban gravitációs mátrixnak neveztem. Vö. RÉNYI 2008, különösen 47ff. 128 Itt nincs módom kifejteni, hogy a csendéletnek és a tájnak a történettel (istoria, historie) szembeni, a XVI. században lassan kibontakozó műfaji önállósodása hogyan függhet össze a képek tisztán mélységi dimenziójára fókuszáló új típusú (tehát meglehetősen absztrakt) festői érdeklődés megnövekedésével: mindenesetre figyelemre méltó, hogy a mindinkább önreferenciálissá váló modern festészet épp e két, a testközelt és a mélységet, a materiálisat és az optikailag tünékenyt tematizáló műfajban izmosodott meg. Vö. erről összefoglalóan RÉNYI 20044. A problémával érintőlegesen foglalkozom a Jeromos-karcot elemző fejezetben, itt a 603. oldaltól.) 129 ,A csendélet csakugyan a termékeny pillanat ellentétét nyújtja: nem megfagyott pillanat az időben, éppen azért, mert abban a látványosságban, amit bemutat, az idő nem múlik... a csendélet tisztán deiktikus módon prezentál, úgyhogy az egyetlen dolog, amit Diderot mondhat az ilyen tárgyakról, hogy ’ott vannak’...” GROOTENBOER 2005, 24—25. 105 ES)
