Page 106 [106]
A KÉPEK SZÍNJÁTÉKA
kozása megszakít. Az atya jobb kézfején még a kés nyelét markoló ujjtartás nyomait
látni, a nézői tekintet pedig — kényszeresen lezárva a jobb kézfejtől az elejtett kés penge¬
ívén át a nyakszirtig kirajzolódó körívet — mintegy virtuálisan kirajzolja a két kéznek
a hatékony cselekvéshez szükséges célszerű együttműködését — a mozdulatoknak azt
az egészen precíz tárgykapcsolati összefüggését (erről később lásd 235ff.), amelyet már
tényleg csak egy isteni beavatkozás állíthat meg a brutális ölésben. Rembrandt még arra
is figyel, hogy Ábrahám pengéjének és Izsák hátrafeszített nyakának méreteit és ellenté¬
tes irányú ívelését is összehangolja egymással, hogy virtuális kereszteződésük fölidézése
révén evokálja Ábrahám mozdulatainak tervszerűségét. Hogy a színen cselekvések játéka
zajlik, azt épp az eszköz szerepvesztése mutatja meg: hiszen a tettet épp negativitásában
— az alany, az eszköz és a tárgy szoros tárgykapcsolati algoritmusának megszakadásá¬
ban, mozzanatainak kényszerű elkülönülésében mint épp ennek a konkrét cselekvésnek
a meghiúsulását — realizáljuk.
Meglehet, a színpadi történések reflexszerű nézői megtapasztalásának efféle minu¬
ciózus rekonstrukciója bizarrul hangzik — végtére is olyasmit próbálunk leírni a nyelv
nehézkes eszközeivel, aminek épp abban van az ereje, hogy nem szorul rá ilyesmire.
De talán mégsem hiábavaló, ha pontosabb magyarázatát akarjuk adni annak a különös
zavarnak, amelyet a szabadesésben lévő kés látványa mégis okoz. Mert a kés nem zuhan,
sokkal inkább lebeg: noha zudjuk, hogy elejtették, és most épp mozgásban van, látni
mégis nyugodni látjuk. A téma ezernyi ismert ábrázolásán a gyilok a meglepett ősatya
kezében szinte mindig , észrevétlen" szereplő marad — bizonyosan sehol nem kap ilyen
megkülönböztetett figyelmet!26. Ahelyett, hogy maga is beletűnne a drámai ütközés
126 Két kivételt említek, de ezek is — jellemző módon — Rembrandt környezetéből valók. Az ifjúkori barát és művész¬
társ, Jan Lievens kicsit későbbi, 1637/38 körülre datált braunschweigi munkája [2.09] azonban nem az isteni
beavatkozás pillanatára, hanem mintegy a csoda utólagos reflexiójára koncentrál: a megrendült apa és a meg¬
szeppent gyermek összeölelkezését és hálálkodó fohászát ábrázolja, az előtérben a már leölt áldozati állattal — és a
földön mellette hever a véres kés. (Lievens irodalmi forrásként bizonyára Josephus Flavius terjedelmes elbeszélését
is tanulmányozta, vö. GOLAHNY 2012, 185-186.) De ezt a bal sarokba telepített tárgyegyüttest — bár elkülönül a
főalakoktól, és Lievens festéstechnikailag könnyű kézzel érezteti rajta a bunda tapintásának puhaságát vagy a kés
markolatának csillogó fémességét — aligha mondhatnánk csendéletszerűnek. Inkább narratív staffázsról kellene
beszélnünk, amennyiben mind a kos tetemén, mind a késen elsősorban az imént kiontott, tócsában álló állatvér
nyomait észlelni, ez pedig inkább időbeli indexként szolgál a hálát adó Ábrahám és Izsák színpadi viselkedésének
pontosabb értelmezéséhez: azt jelöli, hogy már jócskán túl vannak az isteni beavatkozás sokkján. A másik példa a
szorgalmas tanítvány, Ferdinand Bol nagy méretű vászna (1646, ma Lucca, Palazzo Mansi) [2.10], amely tíz évvel
Rembrandt után a mester művének itt firtatott motívumát is átveszi — de csak fél szívvel: Bol angyala fizikailag
nem is érinti az ősatyát, aki inkább ijedtében, semmint erő hatására ejti el az eszközt, amely ráadásul a levegő¬
ben élével fölfelé fordul. Ez történik Rembrandt — a későbbi müncheni verzió [2.11] (vö. Cokrus III. 1989,
A108, 107-112.) kompozíciójával kísérletező — 1635/36-os vörös-fekete krétavázlatán [2.12] (London, British
Museum) is, amelyen azonban egy javítás során Rembrandt kifejezetten megnöveli a távolságot a bal felé hulló tőr
és Ábrahám szétnyílt marka között, ami kétségkívül fokozza az ezúttal hátulról érkező angyal erőszakos beavatko¬
zásának benyomását, de a fegyver ezzel veszít is fenyegető erejéből, Id. BuscH 2009, 142—143. Bol mindenesetre
épp a tárgykapcsolat precíziója tekintetében marad el mesterétől: nála a kés olyan közel marad Ábrahám jobbjá¬
hoz, mintha eleve fordítva (!) tartotta volna. Közvetve ez is azt bizonyítja, hogy a tárgykapcsolatok hajszálpontos
térbeli összehangolása elemi előfeltétele minden olyan ábrázolásnak, amely a cselekvés attribútumainak felmuta¬
tásán túl a néző általi lejátszhatóságát is ambicionálja. A Bol-féle Abrahdmrol \d. még SLUNTER 2015, 338-339.
Lievens hasonlö tärgydramaturgiai nemtörödömsegeröl vö. GOLAHNY 2012, 185.
104