Page 88 [88]
OCR
A KÉPEK SZÍNJÁTÉKA konvencionális igazolása helyett egy emberi dráma itt-és-most érvényes megjelenítésévé formálja át. Végül, utolsó esetként a korai Rembrandt két Lázár feltámasztása-kompozíciójára utalok, amelyek — bármikor is látom őket — bizonyos esztétikai viszolygást váltanak ki belőlem. Az 1631-re datált Los Angeles-i festményen [2.05] szemtől szembe látjuk a sír szélén a hatalmas termetű Jézust, amint — meglehetősen groteszk módon — elkerekedő szemmel, tátott szájjal, széles mozdulatokkal teátrálisan ágál: előtte a sírban Lázár zöldes, szinte bűzlő hullája bukkan elő, fennakadt szemekkel, lefittyedő ajkakkal. Rembrandt kínos mértékig dehumanizálja mindkét protagonistát: emberi vonásokkal csak a rémülten reagáló szemtanúkat ruházza fel. Hasonló szereposztás érvényesül a B. 73. jelű rézkarc [2.06] esetében, amelyen a túlméretezett istenfiú monumentális alakja foglalja el az előtér középrészét — ám ezúttal a nézőnek félig háttal állva, szinte hanyag, közönyös testtartással pillant a lábánál heverő magatehetetlen páriára. A bűvészre emlékeztető mozdulatban, ahogy balját magasra emelve mintegy elővarázsolja Lázárt a sírból, van valami színpadias kimértség, közönyös távolságtartás. A két kép azért zavarba ejtő, mert Rembrandt roppant szemléletesen állítja elő a szeretetvallás hirdetőjének problematikus (mágusként és szemfényvesztőként való) betaniai fellépését. Hihetiink-e a szemünknek, ha valamifélle z/akoskodást látunk Jézus részéről megtörténni a képek színpadán?! Művészi tévedésről van szó, retorikus hatásvadászatról, vagy a narratíva extrém értelmezéséről kell beszélnünk? Később e művekhez is visszatérek, és azt igyekszem majd bizonyítani, hogy — legalábbis a B. 73 rézkarc esetében — egyenesen remekműről, a János-evangélium 11. fejezetében elbeszéltek egészen originális újragondolásáról kell beszélnünk. Az eddig említett mindhárom kételyt kifejezetten z laikus befogadás dilemmái felől igyekszem újrafogalmazni tehát: olyan kérdések formájában, amelyek minden nézőben fölmerülhetnek, aki igényt tart egy-egy műalkotás koherens értelemegészként való befogadására. Ezért már itt, elöljáróban szeretném hangsúlyozni, hogy az általam ajánlott szemlélési-értelmezési módszer elsajátításához és megértéséhez nincs szükség különleges háttérismeretekre, speciális művészettörténészi szakértelemre, egykorú források részletes földolgozására, archívumi, levéltári kutatásokra és hasonlókra. Természetesen részletes elemzéseimben mindenütt igyekszem a kortárs szakkutatás és általában a roppant kiterjedt és aprólékos Rembrandt-filológia legfrissebb eredményeire támaszkodni, és mindazt a pozitív anyagismeretet hasznosítani, amit — most már bízvást mondhatjuk — legalább három évszázad különféle szemléletű és sokféle módszertannal operáló műértői és kutatói non non az életműről összegyűjtöttek. Ugyanakkor meggyőződésem, hogy a rembrandti , észjárás" rendkívül bonyolult cselekményt is alapul vehet, ami egyébként teljességgel ellenkezik a tragikus formával, mivel a cselekmény már megtörtént és így teljesen a tragédián kívül esik..." A darab így inkább a történtek utólagos analízise: , Már minden elvégeztetett, és csak ki kell hámozni a történeteket". Idézi Szonp1 2002, 25. 86
