Page 88 [88]
A KÉPEK SZÍNJÁTÉKA
konvencionális igazolása helyett egy emberi dráma itt-és-most érvényes megjelenítésévé
formálja át.
Végül, utolsó esetként a korai Rembrandt két Lázár feltámasztása-kompozíciójára
utalok, amelyek — bármikor is látom őket — bizonyos esztétikai viszolygást váltanak ki
belőlem. Az 1631-re datált Los Angeles-i festményen [2.05] szemtől szembe látjuk a
sír szélén a hatalmas termetű Jézust, amint — meglehetősen groteszk módon — elke¬
rekedő szemmel, tátott szájjal, széles mozdulatokkal teátrálisan ágál: előtte a sírban
Lázár zöldes, szinte bűzlő hullája bukkan elő, fennakadt szemekkel, lefittyedő ajkakkal.
Rembrandt kínos mértékig dehumanizálja mindkét protagonistát: emberi vonásokkal
csak a rémülten reagáló szemtanúkat ruházza fel. Hasonló szereposztás érvényesül a B.
73. jelű rézkarc [2.06] esetében, amelyen a túlméretezett istenfiú monumentális alakja
foglalja el az előtér középrészét — ám ezúttal a nézőnek félig háttal állva, szinte hanyag,
közönyös testtartással pillant a lábánál heverő magatehetetlen páriára. A bűvészre emlé¬
keztető mozdulatban, ahogy balját magasra emelve mintegy elővarázsolja Lázárt a sír¬
ból, van valami színpadias kimértség, közönyös távolságtartás. A két kép azért zavarba
ejtő, mert Rembrandt roppant szemléletesen állítja elő a szeretetvallás hirdetőjének
problematikus (mágusként és szemfényvesztőként való) betaniai fellépését. Hihetiink-e
a szemünknek, ha valamifélle z/akoskodást látunk Jézus részéről megtörténni a képek
színpadán?! Művészi tévedésről van szó, retorikus hatásvadászatról, vagy a narratíva ext¬
rém értelmezéséről kell beszélnünk? Később e művekhez is visszatérek, és azt igyekszem
majd bizonyítani, hogy — legalábbis a B. 73 rézkarc esetében — egyenesen remekműről,
a János-evangélium 11. fejezetében elbeszéltek egészen originális újragondolásáról kell
beszélnünk.
Az eddig említett mindhárom kételyt kifejezetten z laikus befogadás dilemmái felől
igyekszem újrafogalmazni tehát: olyan kérdések formájában, amelyek minden néző¬
ben fölmerülhetnek, aki igényt tart egy-egy műalkotás koherens értelemegészként való
befogadására.
Ezért már itt, elöljáróban szeretném hangsúlyozni, hogy az általam ajánlott szem¬
lélési-értelmezési módszer elsajátításához és megértéséhez nincs szükség különleges hát¬
térismeretekre, speciális művészettörténészi szakértelemre, egykorú források részletes
földolgozására, archívumi, levéltári kutatásokra és hasonlókra. Természetesen részletes
elemzéseimben mindenütt igyekszem a kortárs szakkutatás és általában a roppant kiter¬
jedt és aprólékos Rembrandt-filológia legfrissebb eredményeire támaszkodni, és mindazt
a pozitív anyagismeretet hasznosítani, amit — most már bízvást mondhatjuk — legalább
három évszázad különféle szemléletű és sokféle módszertannal operáló műértői és kutatói
non non
az életműről összegyűjtöttek. Ugyanakkor meggyőződésem, hogy a rembrandti , észjárás"
rendkívül bonyolult cselekményt is alapul vehet, ami egyébként teljességgel ellenkezik a tragikus formával, mivel
a cselekmény már megtörtént és így teljesen a tragédián kívül esik..." A darab így inkább a történtek utólagos
analízise: , Már minden elvégeztetett, és csak ki kell hámozni a történeteket". Idézi Szonp1 2002, 25.
86