Seite 86 [86]
OCR
A KÉPEK SZÍNJÁTÉKA illetve az értékelésben. Nem az elvben faktuális — bár adat vagy bizonyíték hiányában egyelőre nem megválaszolható — kérdésekre, inkább a képek adekvát esztétikai befogadásának látszólag hiányzó feltételeire gondolok. Az olyan kérdések, hogy egyáltalán melyik történet ábrázolásáról van szó, hogy épp mi esik meg a szereplők között, vagy hogy egyáltalán hihetünk-e a szemünknek, és csakugyan az történik-e, amit látunk stb. — nem tudományos absztrakciók, nem a szakkutató dilemmái, hanem a narratív kép minden olyan laikus nézőjéé is, aki nem elégszik meg a színek, formák és hangulatok közvetlen élvezetével, hanem szeretné történetként is, képként is teljes értékűen érteni és befogadni, amit lát. Azért beszélek látszólag hiányzó tudásról, mert a , Rembrandt-dramatológia" célja épp az, hogy rámutasson a művek egy olyan szisztematikus olvasásmódjának lehetőségére, amely sok ilyen akadályt kiküszöbölhet. Első példám a pétervári Ermitázs enigmatikus remekműve 1665-ből [2.03], amelyre Hámán parancsot kap Mordecháj dicsőítésére címen fogok hivatkozni. Azért fogalmazok így, mert korántsem egyértelmű: az egymástól elkülönült, ikonográfiai azonosítókkal alig-alig felszerelt három kosztümös férfialak egyáltalán melyik történetből lép elénk. Ki kicsoda, mit tesz, illetve mi történik közöttük? Bonyolult filológiai háttérvizsgálatokkal persze az efféle ikonográfiai kételyek — többé-kevésbé — eloszlathatók: részletes elemzésemben (Id. itt az 520. oldaltól) ismertetek is majd különféle hipotéziseket, és érvelni fogok az általam is támogatott értelmezés mellett. Megítélésem szerint ugyanis a kép azt a pillanatot dramatizálja, amikor a hatalomvágyó Hámán utasítást kap Ahasvérus királytól, hogy — korábbi jó szolgálataiért járó kitüntetésként — öltöztesse királyi pompába, és dicsőítve vezesse végig a városon legfőbb személyes ellenségét, a zsidó Mordechájt. De látnunk kell, hogy a feladat csak félig van megoldva az ikonográfiai beazonosítással: magyarázatot kell találnunk a figurák rejtélyes összefüggés-nélküliségére is. Ha egyébként azt állítom, hogy a korai, majd az érett Rembrandt , elbeszélő? művészetét éppenséggel a szituációk rendkívül precíz artikulálása, illetve az emberi viselkedések gondos összehangolása jellemezte, akkor aligha mondhatjuk, hogy a pétervári Hámán esetében a festő elfelejtett pontosan bonyolítani, netán elvesztette érdeklődését a narratíva iránt. Inkább azt kell feltételeznünk, hogy itt a protagonistákat másféle logika fűzi össze egymással; olyasféle színházi jellegű szemléletesség érhető itt tetten, amelynek kimutatása a művészettörténet és a képnarratológia bevett érvkészletével aligha lehetséges. Olyan kérdésekre gondolok, mint: mire szolgál az alacsony asztal vagy mellvéd (?), amely elválasztja a háttér figuráit a főszereplőtől; mi a dramaturgiai funkciója annak, hogy Hámánnal nézőként frontálisan szembesülünk; és — festői ábrázolásokon fölöttébb szokatlan módon — miért hunyja le a szemét? Továbbá: mit csinál a két hátsó alak, akit Mordechájként és Ahasvérusként azonosíthatunk? Van-e tárgya, illetve közös-e a tárgya kettejük ugyanabba az irányba tartó tekintetének? Ilyen és hasonló kérdések a szemlélés során minden nézőben nagyon is jogosan merülnek fel — és aligha érhetjük be esetleges válaszokkal, alkalmi magyarázatokkal. Ha 84
