Oldal 80 [80]
A KÉPEK SZÍNJÁTÉKA
csúcsára. A hőstörténetek, az ősi eredetű mitológiai és vallási elbeszélések magas presz¬
tízse — kimondva-kimondatlanul — a szaktudomány reflexióiban máig érvényesül.
Elbeszélés és képalkotás e manifeszt közössége visszhangzik azután — csaknem két
évezreddel az idézett antik auktorok után — a reneszánsz művészetelmélet uralkodó teoré¬
máiban is. Gondoljunk akár költészet és festészet először Leonardo ältal pertraktält para¬
gone-jára, akár az ut pictura poesis — Horatiusra visszavezetett, de eredeti kontextusától
eltérített — maximájára: bár mindkettő immár társművészetek között teremt kapcsolatot,
összevetésük továbbra is céljaik közösségén, egyszersmind eltérő mediális lehetőségeik
mérlegelésén alapul! 9. Innen szinte egyenes út vezet a XVIII. századi modern , ágazati"
esztétikdig: aligha véletlen, hogy mikézben Lessing Laokodnjanak (1766) is Szimonidész
apodiktikus kijelentése a kiindulópontja?0, a más műveiben (például a Hamburgi dra¬
maturgiában) aprólékosan tanulmányozott arisztotelészi drámaesztétika itt csak egészen
érintőleg — a rút tárgyak festői imitációja kapcsán — kerül szóba?!.
A Poétika szövege Európában csak igen későn — a cinguecento elején, az érett huma¬
nizmus idején — válik ismertté22, reneszánsz festészeti recepcióját ennek megfelelően a
festészet korábban Alberti által lefektetett retorikai szemlélete határozta meg. Ebben a
masszív művészetelméleti hagyományban a képek felépítésének szabályait leginkább
az antik ékesszólás cicerói célrendszerének igyekeznek megfeleltetni: a képek rendre a
nyilvános tanítás, a szórakoztatás és az érzelmi megindítás céljait szolgálják25. Instru¬
mentális kezelésük narratíváik tartalmi dimenzióit nem is igazán érinti: a festők inven¬
ciója leginkább arra kell hogy irányuljon, hogy az , ismert és régi" történeteket a vizuális
elrendezés és kifejezés révén juttassák , egyedi és Uj” megmutatkozdshoz”4. (Alberti épp
azért tekinti a legmagasztosabb festői feladatnak az istoriát, mert a festő tudásának itt
kell a leginkább a vallási, mitikus és történeti eszmék — elsősorban a hősök és szentek
példaszerűségében kifejeződő — normatív igényeihez igazodnia.) Sem az ábrázolások
hitelesítésének retorikai fogásai, sem az aktualizálás — az allegorikus átértelmezésektől
az anakronizmusokig terjedő — technikái nem érintik az alapmítoszok, hőstörténetek,
illetve a ,szent" szövegek és bennük foglalt vallási szimbólumok töretlen autoritását.?5
19 V6. RENSSELAER LEE 1940, 254fF; RosEN 2000, külônüsen 183—186.; NAGEL 2010, 30., BarrHA-Koväcs 2010, 20-28.
20 Lessing 1982, 194-195.
21 Lessing 1982, 293-294.
22 AwHkorai nyugat-európai recepciótörténethez Id. GELLRICH 1988 kiváló összefoglalóját, 163. skk. és BOLONYAI
1997, 173-174.
23 BÜTINER 2014, 96-106.
24 RENSSELAER LEE 1940, 211., illetve 254ff., SPENCER 1957
25 Ezért is mondhatja Nagel, hogy a torténeti képek festészete par excellence megbizdi mtivészet (NAGEL 2003, 5.),
amennyiben a — többnyire monumentális és gyakran ciklusokba szervezett — mitológiai-bibliai, illetve históriai
elbeszélések és allegóriák közszemlére tétele az adott nyilvánosságban a megbízók vallási és történelmi legitimá¬
cióra való igényeit szolgálja. Ezeket a munkákat ugyanakkor a XVII. századtól egyre erőteljesebb retorikai tuda¬
tosság jellemzi, ami a festői tevékenységet is a korabeli hatalomgyakorlás rendszerének egyik terepévé teszi: a
festőnek, akár a politikai vagy a hitszónoknak befogadójára kell intellektuális és érzelmi hatást gyakorolnia,
eredményességének záloga pedig az, hogy ismeri a célszemélyek , természetét", és hozzájuk alkalmazkodva, szigo¬
rúan racionális és céltudatos megfontolások alapján veti be meggyőző technikáit. Vö. KIRCHNER 2004, 362—364.
78