Oldal 76 [76]
OCR
A KÉPEK SZÍNJÁTÉKA váltságot tükröz — mindenesetre nem vesznek tudomást arról, ami rajtuk kívül történik. Goethe így különböző dolgokra irányuló, de egyidejű emberi cselekvéseket rögzít a képen: a két rejtett főszereplőt egy izolált párbeszéd szituációjában észleli, és voltaképp nem tesz mást, mint — gyakorlott színpadi szerző-dramaturgként — tárgyszerű értelmet igyekszik kölcsönözni kettejük elkülönülő némajátékának. Máshonnan nem meríthet, mint a bibliai narratívából: így talál rá arra a lehetséges szcenárióra, hogy az áldozat épp kifosztöjät ismeri fel a fiatalemberben, és , e pillanatban máris félelem tölti el”. Visszahoz tehát a színre egy korábbi kulcsszereplőt, akinek a példabeszéd szerint a fogadónál már nem volna keresnivalója — és e látszólagos dramaturgiai lekerekítéssel megnyitja a történetet más kimenetelek felé. A gondolkodó" Rembrandt — így összegezhetnénk Goethe sugallatát — az eredendően épületes elbeszélésben egy a szemünk előtt kibontakozó emberi dráma lehetőségét ismeri fel, és formálja önhordó jelenetté. Goethe, a figyelmes néző és érzékeny rezonőr voltaképp színháznak nézi tehát a festményt.12 Ebből következik, hogy a festményen látszó személyek jelenlétét is spontán módon motivált cselekvésekként értelmezi!3, amelyek a nyílt színen izt és most, a néző szeme láttára mennek végbe, valahogy egymásra is vonatkoznak, ennélfogva összeolvasandók. A sebesültet például úgy ábrázolja, mint aki épp egy választás kényszerhelyzetében cselekszik: , ahelyett, hogy a szolgára hagyatkoznék, aki máris elvinné, inkább [...] fölemelt fővel fordul balra, mintha irgalomért esedezne”. Igy veheti észre, hogy a beteg felismerése a színen egyben a két szereplő közös titkát is kell hogy képezze: és épp ettől vetül az amúgy megnyugvást ígérő eseményre egy csapásra valamilyen bizonytalan végkifejlet vészjósló árnyéka. Ez az értelmezés természetesen költői fikció — csakugyan nincs semmiféle ikonográfiai, exegetikai vagy irodalmi hagyomány, amely alátámaszthatná. Mégsem nevezném merőben szubjektív önkénynek vagy költői fantazmagóriának. Az idős és bölcs Goethe a rézkarcot mustrálva keresetlen szavakkal értelmet ad egy jelenetnek, amelyet spontán módon evidensnek érez — és a gondolkodó Rembrandt formálásának tulajdonítja azt a hitelességet, amely rábírja őt erre. Könyvemnek ebben a részében erre a megtervezett erőre kérdezek rá: közelebbről arra, hogy honnan támad a rézkarc tapasztalt nézőjében a képbe foglalt jelenet közvetlen magától értetődésének az a művészi szuggesztiója, ami képes rávenni őt az ismert történet egészen szokatlan továbbgondolására? Továbbá: vajon az alkalmi megfigyelés Az irgalmas szamaritánus kapcsán merőben esetleges értelmezés, az utókorbeli költő önkényes , belemagyarázása" csupán, vagy Goethe itt Rembrandt narrációjának egy olyan mozzanatára tapint rá, ami más 12 A szinhäztörtenesz Andreas Kotte megfgyelése szerint (vö. Korre 2020, 351.) Goethe a színpadképre viszont kifejezetten képzőművészi perspektívából tekintett: mint színészeknek írott ismert szabálygyűjteményében (vö. Goethe: , Szabályok szinészeknek” [1803], Gordg Livia forditäsa, in: GOETHE 1981, 309-328.) irja, „...a szint tekintsük festménynek, amelyről hiányoznak az alakok: a színész tölti majd ki a helyüket" (83. §, 327. oldal). 13 Kesöbb (vö. I6ff.) a Laokoön-szoborcsoport kapcsän hivatkozni fogok a Winckelmann &s Lessing , statikus", illetve Goethe , dinamikus" mimézis-értelmezése közötti különbségre. 74
