Oldal 74 [74]
OCR
A KÉPEK SZÍNJÁTÉKA inkább keservesen kezét tördelve, fölemelt fővel balra fordul, mintha irgalomért esedezne ahhoz a tollas fejfedős fiatalemberhez, aki az ablakból inkább hidegen és részvéttelenül, mint dacosan tekintget. A sebesült e tartásával kettős teher a szolgának, aki vállára vette éppen: látszik is ennek arcán, milyen keserves neki a súly. Meggyőződésünk, hogy az ablakbeli hetyke ifjúban a sebesült ama rablóbanda vezetőjét ismeri fel, mely röviddel ezelőtt kifosztotta, és e pillanatban máris félelem tölti el, hogy rablók tanyájára viszik, vesztére esküdött a szamaritánus is. Lényeg: ez az ember a gyengeség és kiszolgältatottsäg legkétségbeejt6bb ällapotät éli 4t most. Tekintsük viszont a felvonultatott hat személy arcát; a szamaritánus fiziognómiája egyáltalán nem látszik, a lovat tartó apród arcéléből csak kevés. A szolga, akire a test súlya nehezül, keserves képet vág, összeszorítja száját az erőfeszítés, a szegény sebesült meg maga a tehetetlenség. Igen találó továbbá az öreg arca: jóságos és bizalmat keltő, ellentétben a sarokbéli rablóvezérrel, aki megatalkodottsdgot és eltdkéltséget tükrôztet vondsaival 4 Goethe nem fejti ki közelebbről, hogy miért nevezi a címben , gondolkodónak" Rembrandtot. De a válaszra nem nehéz következtetnünk abból, ahogy eljár: miután — jóformán szó szerint követve a Rembrandt-rézkarcok Bartsch-féle 1797-es catalogue raisonnéjának műleírásátő — számba veszi a tényállást, leginkább az egyidejű arckifejezesek, tekintetek &s testtartäsok iränyvektorainak „összeolvasäsa” reven olyan értelemösszefüggést vél felismerni a jelenetben, amelynek nemcsak az evangélium szentesített szövegében nincs nyoma, illetve a példabeszéd bevett értelmezéseitől idegen, hanem — kifejezetten Jézus egy példázatának illusztrációjáról lévén szó — egyenesen annak ellenkezőjét sugallja. Ilyen radikális átértelmezés csak valamilyen megfontolt művészi döntésből fakadhat. Goethe merész olvasatát mármost a Rembrandt-kutatás marginális jelenségként, illetve utólagos költői kommentárként kezelte — ha egyáltalán tudomást vett róla.6 Legutóbb napjaink vezető specialistája, Ernst van de Wetering a gondolkodó művészt 4 GOETHE 1982, 752. 5 B. 90., vö. BARTscH 1797, 93. 6 A kevés említés egyike Henri van de Waalé, aki a modern irodalmi félremagyarázások paradigmatikus példájaként hivatkozik rá: vö. VAN DE WAAL 1972. Gary Schwartz egymondatos kommentárja szerint az elbűvölt Goethe ebben a karcban is ,az emberi érzelmek, a gondolkodás és a testi kifejezés Rembrandt általi megragadásának erőteljes bizonyítékát" látta. SCHWARTZ 2006, 17. Kenneth Clark viszont csak úgy hivatkozik Goethe-re, mint aki a mű kapcsán ,a híres kutyáról" értekezik: vö. CLARK 1976, 806., noha Goethe említést sem tesz az udvaron ürítés közben ábrázolt állatról. Jellemző, hogy ez az előtérben hangsúlyos helyen, aprólékos részletességgel ábrázolt kutya annyira irritálta az utókor nézőit, hogy a mű kapcsán a művészettörténeti szakirodalom java is inkább vele foglalkozik. Wölfflin egyszerűen csak méltatlankodott az ürítés közönséges motívuma miatt (vö. WÖLFFLIN 1946a, 137), Clark ellenben az itáliai reneszánsz tradícióval való tiszteletlenkedés jelét látta benne. Mások (például Hans Joachim Raupp) az emberi botorságon való, Diogenészhez köthető antik künikosz gúnyolódás hagyományával magyarázták, megint mások egy Erasmusig, sőt Senecáig visszavezethető szólás népies-szatirikus idézetét olvasták ki belőle: eszerint az ekként ürítő kutya egy a szorult helyzetében szűkölni kényszerülő sértett emberre utalna. Ez alapján Doris H. Lehmann a motívumot Rembrandt személyes sértődésének jeleként olvassa, amiért Constantijn Huygens bökverset írt Jacgues de Gheynről festett kis portréjára (1632, London, Dulwich Picture Gallery), mert az nem hasonlít a személyre. Vö. LEHMANN 2017. 72
