Oldal 74 [74]
A KÉPEK SZÍNJÁTÉKA
inkább keservesen kezét tördelve, fölemelt fővel balra fordul, mintha irgalomért ese¬
dezne ahhoz a tollas fejfedős fiatalemberhez, aki az ablakból inkább hidegen és rész¬
véttelenül, mint dacosan tekintget. A sebesült e tartásával kettős teher a szolgának, aki
vállára vette éppen: látszik is ennek arcán, milyen keserves neki a súly. Meggyőződé¬
sünk, hogy az ablakbeli hetyke ifjúban a sebesült ama rablóbanda vezetőjét ismeri fel,
mely röviddel ezelőtt kifosztotta, és e pillanatban máris félelem tölti el, hogy rablók
tanyájára viszik, vesztére esküdött a szamaritánus is. Lényeg: ez az ember a gyengeség
és kiszolgältatottsäg legkétségbeejt6bb ällapotät éli 4t most. Tekintsük viszont a felvo¬
nultatott hat személy arcát; a szamaritánus fiziognómiája egyáltalán nem látszik, a lovat
tartó apród arcéléből csak kevés. A szolga, akire a test súlya nehezül, keserves képet vág,
összeszorítja száját az erőfeszítés, a szegény sebesült meg maga a tehetetlenség. Igen
találó továbbá az öreg arca: jóságos és bizalmat keltő, ellentétben a sarokbéli rabló¬
vezérrel, aki megatalkodottsdgot és eltdkéltséget tükrôztet vondsaival 4
Goethe nem fejti ki közelebbről, hogy miért nevezi a címben , gondolkodónak"
Rembrandtot. De a válaszra nem nehéz következtetnünk abból, ahogy eljár: miután
— jóformán szó szerint követve a Rembrandt-rézkarcok Bartsch-féle 1797-es catalogue
raisonnéjának műleírásátő — számba veszi a tényállást, leginkább az egyidejű arckifeje¬
zesek, tekintetek &s testtartäsok iränyvektorainak „összeolvasäsa” reven olyan értelem¬
összefüggést vél felismerni a jelenetben, amelynek nemcsak az evangélium szentesített
szövegében nincs nyoma, illetve a példabeszéd bevett értelmezéseitől idegen, hanem
— kifejezetten Jézus egy példázatának illusztrációjáról lévén szó — egyenesen annak
ellenkezőjét sugallja. Ilyen radikális átértelmezés csak valamilyen megfontolt művészi
döntésből fakadhat.
Goethe merész olvasatát mármost a Rembrandt-kutatás marginális jelenségként,
illetve utólagos költői kommentárként kezelte — ha egyáltalán tudomást vett róla.6
Legutóbb napjaink vezető specialistája, Ernst van de Wetering a gondolkodó művészt
4 GOETHE 1982, 752.
5 B. 90., vö. BARTscH 1797, 93.
6 A kevés említés egyike Henri van de Waalé, aki a modern irodalmi félremagyarázások paradigmatikus példájaként
hivatkozik rá: vö. VAN DE WAAL 1972. Gary Schwartz egymondatos kommentárja szerint az elbűvölt Goethe
ebben a karcban is ,az emberi érzelmek, a gondolkodás és a testi kifejezés Rembrandt általi megragadásának
erőteljes bizonyítékát" látta. SCHWARTZ 2006, 17. Kenneth Clark viszont csak úgy hivatkozik Goethe-re, mint
aki a mű kapcsán ,a híres kutyáról" értekezik: vö. CLARK 1976, 806., noha Goethe említést sem tesz az udvaron
ürítés közben ábrázolt állatról. Jellemző, hogy ez az előtérben hangsúlyos helyen, aprólékos részletességgel ábrá¬
zolt kutya annyira irritálta az utókor nézőit, hogy a mű kapcsán a művészettörténeti szakirodalom java is inkább
vele foglalkozik. Wölfflin egyszerűen csak méltatlankodott az ürítés közönséges motívuma miatt (vö. WÖLFFLIN
1946a, 137), Clark ellenben az itáliai reneszánsz tradícióval való tiszteletlenkedés jelét látta benne. Mások
(például Hans Joachim Raupp) az emberi botorságon való, Diogenészhez köthető antik künikosz gúnyolódás
hagyományával magyarázták, megint mások egy Erasmusig, sőt Senecáig visszavezethető szólás népies-szatirikus
idézetét olvasták ki belőle: eszerint az ekként ürítő kutya egy a szorult helyzetében szűkölni kényszerülő sértett
emberre utalna. Ez alapján Doris H. Lehmann a motívumot Rembrandt személyes sértődésének jeleként olvassa,
amiért Constantijn Huygens bökverset írt Jacgues de Gheynről festett kis portréjára (1632, London, Dulwich
Picture Gallery), mert az nem hasonlít a személyre. Vö. LEHMANN 2017.
72