Seite 49 [49]
A STÍLUS HETERONÓMIÁJA
mint ezt a nyughatatlan, pólusok közt vibráló szerkezetet"?. Ily módon kerül Warburg
értékvilágában a hangsúly rendre mindenféle egyöntetűség (pl. a stílus, a kifejezés, illetve
a spontán jelentés evidenciáinak) felbontására. A nagy művészetben, sugallja Warburg,
kódolva van ez a dinamika, és lejátszásra vár. Leginkább ezért tekinthető a Pathosformel
warburgi elgondolása — függetlenül konstrukciójának erőteljesen dualisztikus jellegétől
és a , polarizálás" normatív értékhangsúlyától — egy performatív képantropológia előfutá¬
rának és termékeny kiindulópontjának"3.
A STÍLUS HETERONÓMIÁJA
Az persze egyáltalán nem világos, hogy miként is értendő a gyakorlatban ez a , lejátszás"
vagy ,polarizálás". Érdemes ezért egy pillantást vetni Warburgnak a saját ikonológiai
elemzései során követett módszerére. Demonstrációm tárgyaként azt a már említett
példát választom, amelyben egy hivatkozás erejéig — mivel a chiaroscuro kérdését érinti
— Rembrandt is előfordul: Piero della Francesca Constantinus álmát ábrázoló arezzói
freskójának [1.04] elemzését az 1913-14-es, mär emlitett Az antikizáló ideális stílus
megjelenése a korai reneszánsz festészetében című tanulmányból. Warburg megérzi és
tömören, de precízen kidolgozza az ellentmondást a guattrocento idején születő új
perspektivizmus és a realizmus, ,a tér elvont fegyelme" és a vele járó pedáns illusztra¬
tivitás mindent egységesítő, lényegest és lényegtelent nivelláló formalizmusa, valamint
a korabeli élet, a képeket teremtő-élvező szellemek nyugtalan, heterogén ösztönzései
között. Nem a , fenséges festő" stílusának általános világosságáról vagy valószerűségéről
beszél: inkább Piero itt alkalmazott festői megoldásának szerkezetében keresi a magya¬
rázatot e mű kivételes szuggesztivitására. Ennek megfelelően mindenekelőtt a festő
, tudományosan kivitelezett" fényeinek elkülönítésére figyel: arra a precizitásra, amellyel
különbséget tesz az alvó császárt érő angyali fény és a mit sem sejtő őrök természe¬
tes megvilágítása között. Warburg szerint Pierót, akit közvetlenül egy északi (francia)
miniatüra inspirälhatott, Masaccio szelleme, „a lenyegesnek és egyszerűnek az ismerete"
óvta meg attól, hogy , szegényes leíró festészetté" silänyitsa müveszetet”*. A döntő az,
hogy Warburg Piero festményeit (,a történeti elbeszélés arezzói stílusát") nem a vizuális
egyöntetűség és töretlen kifejezés páldájaként szemléli — mondjuk WölfHin módjára —,
hanem heterogén összetételű szövetként vizsgálja, amelyben különféle aktuális-politikai
igények (pl. Johannész Palaiologosz görög császár arcvonásainak beazonosíthatósága),
72 Vö. JOHNSON 2012
73 A performativitäs általános kultúratudományi jelentőségéről Id. WIRTH 2002.
74 WARBURG 1995, 218—219.
47