Oldal 41 [41]
OCR
REMBRANDT, A HUMANISTA? REMBRANDT, A HUMANISTA? Warburg kezdettől fogva úgy gondolta tehát, hogy Rembrandt elevenként valé megragadásának az a feltétele, hogy saját előtörténetünk idegenseget is fölismerjük: mindenekelőtt azt a 250 évnyi időtávolságot kell tudatosítanunk, amely ettől a korszaktól ténylegesen elválasztja a mai kor emberét. Az előadáson búvópatakként húzódik végig mind a zseniesztétikanak*°, mind a stílustörténeti historizmusnak az elutasítása, amelyek elméletileg és tudományosan legitimálták a neumanni misztifikációt — az utóbbi azzal, hogy a művészi forma történeti eredetét nem ütközteti a jelenkori befogadás gyökeresen eltérő feltételeivel, és problémátlannak tekinti a stílus percepcióját, illetve a kifejezés magától értődő voltát. Ez jelenik meg Neumannak abban a gondolatában, hogy Rembrandt művészetének , csak festés- vagy kifejezésmódja korhoz kötött. . ., ami eleven benne, az az érzékelés és az érzés". Warburg elemzései ennek épp az ellenkezőjét fogják majd igazolni: azt ugyanis, hogy a festő egyáltalán nem , érzések" kiváltására törekedett, amelyek spontán-közvetlenül, tehát már ismerősként , fejeződnek ki" a formában. A Pathosformel, látni fogjuk, éppen azért lehet Warburg számára a történeti fejlődés egyik fokmérője, mert a kifejezés indulati-emocionális tartalmai a civilizációs folyamat során fokozatosan elkülönülnek az örökítő formáktól, illetve egyre közvetettebben, rejtőzködve és módosulva jelennek meg bennük. Rembrandt művészete egyáltalán nem naiv és nem magától értődő: intenzív szellemi feldolgozást igényel. Ahhoz, hogy művészetét csakugyan elsajátíthassuk, bizonyos értelemben éppoly rejtélyes és távoli kihívásként kell megtapasztalnunk, ahogy ő maga tekintett az antikvitásra, amikor e hagyományt érvényesen akarta , alkalmazni" a maga jelene számára. Amikor tehát Warburg Rembrandtot elsősorban mint értelmiségit, a mérlegelő-töprengő reflexió emberét konfrontálja a XVII. századi Hollandia hivatalos művészeinek csak , a nap követelményeit" szem előtt tartó sekélyességével, akkor bújtatottan ugyanezt — ,a jelen győzelmes igenlésével? szembeni kritika felelősségét — kéri számon azokon a kortársain is, akik Rembrandt művészetét hagyták napi — irracionális és nacionalista — ideológiák nevében kiüresíteni. Ezért követeli előadása bevezetőjében a Fzustból idézett ördögi tezis („Was ihr den Geist der Zeiten heisst / das ist im Grund der Herren eigner Geist, / In dem die Zeiten sich bespiegeln”)*! legaläbb részleges fölülvizsgálatát a történésztől. A hagyománytörténet lelkiismeretes kutatója nem nézheti a régiek műveit puszta tükörnek, amely előtt az alkalmi jelen — azt hivén, hogy benne a múltat a maga objektív 40 Vö. WARNKE 1980, 72. 41 „Mit a múlt szellemének mondanak / az az urak saját szelleme csak / s bennük tükröznek az idők" Goethe: Fzust. A tragédia első része, ford. Jékely Zoltán, in: Goethe: Faust, Magyar Helikon, Budapest, 1967. 30. Újabb fordításban: , Az idők úgynevezett szelleme / Csupán az urak saját jelleme / Melyben a múlt idő csak tükröződő lárva", Márton László fordítása, Johann Wolfgang Goethe, Faust. A Tragédia első és második része. História doktor Johann Faustusrél. Az „Ös-Faust”, Kalligram, Pozsony, 2015. 31. 39
