Oldal 41 [41]
REMBRANDT, A HUMANISTA?
REMBRANDT, A HUMANISTA?
Warburg kezdettől fogva úgy gondolta tehát, hogy Rembrandt elevenként valé meg¬
ragadásának az a feltétele, hogy saját előtörténetünk idegenseget is fölismerjük: minde¬
nekelőtt azt a 250 évnyi időtávolságot kell tudatosítanunk, amely ettől a korszaktól
ténylegesen elválasztja a mai kor emberét. Az előadáson búvópatakként húzódik végig
mind a zseniesztétikanak*°, mind a stílustörténeti historizmusnak az elutasítása, ame¬
lyek elméletileg és tudományosan legitimálták a neumanni misztifikációt — az utóbbi
azzal, hogy a művészi forma történeti eredetét nem ütközteti a jelenkori befogadás
gyökeresen eltérő feltételeivel, és problémátlannak tekinti a stílus percepcióját, illetve
a kifejezés magától értődő voltát. Ez jelenik meg Neumannak abban a gondolatában,
hogy Rembrandt művészetének , csak festés- vagy kifejezésmódja korhoz kötött. . ., ami
eleven benne, az az érzékelés és az érzés". Warburg elemzései ennek épp az ellenkezőjét
fogják majd igazolni: azt ugyanis, hogy a festő egyáltalán nem , érzések" kiváltására
törekedett, amelyek spontán-közvetlenül, tehát már ismerősként , fejeződnek ki" a for¬
mában. A Pathosformel, látni fogjuk, éppen azért lehet Warburg számára a történeti
fejlődés egyik fokmérője, mert a kifejezés indulati-emocionális tartalmai a civilizációs
folyamat során fokozatosan elkülönülnek az örökítő formáktól, illetve egyre közve¬
tettebben, rejtőzködve és módosulva jelennek meg bennük. Rembrandt művészete
egyáltalán nem naiv és nem magától értődő: intenzív szellemi feldolgozást igényel.
Ahhoz, hogy művészetét csakugyan elsajátíthassuk, bizonyos értelemben éppoly rejté¬
lyes és távoli kihívásként kell megtapasztalnunk, ahogy ő maga tekintett az antikvitásra,
amikor e hagyományt érvényesen akarta , alkalmazni" a maga jelene számára. Amikor
tehát Warburg Rembrandtot elsősorban mint értelmiségit, a mérlegelő-töprengő refle¬
xió emberét konfrontálja a XVII. századi Hollandia hivatalos művészeinek csak , a nap
követelményeit" szem előtt tartó sekélyességével, akkor bújtatottan ugyanezt — ,a jelen
győzelmes igenlésével? szembeni kritika felelősségét — kéri számon azokon a kortársain
is, akik Rembrandt művészetét hagyták napi — irracionális és nacionalista — ideológiák
nevében kiüresíteni. Ezért követeli előadása bevezetőjében a Fzustból idézett ördögi
tezis („Was ihr den Geist der Zeiten heisst / das ist im Grund der Herren eigner Geist, /
In dem die Zeiten sich bespiegeln”)*! legaläbb részleges fölülvizsgálatát a történésztől.
A hagyománytörténet lelkiismeretes kutatója nem nézheti a régiek műveit puszta
tükörnek, amely előtt az alkalmi jelen — azt hivén, hogy benne a múltat a maga objektív
40 Vö. WARNKE 1980, 72.
41 „Mit a múlt szellemének mondanak / az az urak saját szelleme csak / s bennük tükröznek az idők" Goethe: Fzust.
A tragédia első része, ford. Jékely Zoltán, in: Goethe: Faust, Magyar Helikon, Budapest, 1967. 30. Újabb fordítás¬
ban: , Az idők úgynevezett szelleme / Csupán az urak saját jelleme / Melyben a múlt idő csak tükröződő lárva",
Márton László fordítása, Johann Wolfgang Goethe, Faust. A Tragédia első és második része. História doktor Johann
Faustusrél. Az „Ös-Faust”, Kalligram, Pozsony, 2015. 31.
39