Page 39 [39]
REMBRANDT A NÉMET SZÁZADELŐN
segesseget” megvetö és a ,fényfestészet” formalizmusät elutasité klasszicizmusäval.35
Neumann megfordítja a Burckhardt által átvett régi akadémiai kritikát, amely szerint
az önfejű Rembrandtból hiányzott az antik és az itáliai grand art tisztelete és az elsa¬
játítás készsége: ami Burckhardtnál még a véges tehetség ressentiment-jának következ¬
ménye8s, az nála a klasszikus hagyománnyal való szembefordulás affirmatív művészi
magatartásává alakul át. Itt tehát a szembenállásnak legalább kétféle vetülete hang¬
súlyozódik: egyfelől a nemzeti gyökerek fölismerése35 az antik-klasszikus hagyomány
univerzalizmusával szemben; másfelől a rembrandti felfogás modernségének gondolata.
„Az a véleményünk, hogy Rembrandt mindenki másnál elevenebb. [...] Annyira élő
és oly erősen domborítja ki az északi és a német természet lényegét és érzésmódját,
hogy szinte azt merjük mondani: Rembrandt itt modernebb a moderneknél. Kötő¬
dése a nemzet gyökereihez mélyebb és igazabb."36 Neumann tehát ily módon — akar¬
va-akaratlan — implicit szakmai igazolást, valamiféle tudományos legitimációt szolgál¬
tat az antiintellektuális, germán Rembrandt Langbehn-féle hagymázas víziója számára.
Még 1922-ben, az időközben átdolgozott monográfia bevezetőjében is ezt olvassuk:
„A Rembrandt als Erzieher nem művészettörténeti könyv. De a művészet szemlélői jól
teszik, ha azt az érzést, amely benne rejlik, hagyják szavakká formálódni, és hagyják a
Rembrandt-jelenséget úgy megragadni, hogy az összerejében művészetünk és életünk
számára is termékennyé váljon."37 A Langbehn melletti közvetett kiállás ad Neumann
ugyanitt megfogalmazott Simmel-kritikájának is erős ideologikus élt: mivel a , virtuóz
dialektikus" úgymond nem ,a dolgot magát", hanem csak annak , filozófiáját" nyújtja,
a lelekhaläsz manipulätorokhoz („Rattenfänger”) válik hasonlatossá. Mintha Neumann
azt látná a történész feladatának, hogy a , mi" egyszerű és természetes Rembrandtunkat
megóvja a róla spekuláló filozófusok csalárdságától.
Warburg tisztelte Neumann tudományos teljesítményét, és bírálta Simmel elvont¬
ságát, de a , népi" és , germán" Rembrandt neumanni koncepcióját határozottan eluta¬
sította. A kutatással kapcsolatos saját pozícióját 1927 januárjában — jóval a hamburgi
előadást követően — éppen egy Neumannhoz írott hosszú levélben látta szükséges¬
nek kifejteni. A zseni-esztétika, illetve a művészi személyiség heroizáló történetének
elvetése az eredet kérdését veti fel — de a rembrandti művészet Warburg szerint nem
vezethető le a művész etnikai hovatartozásából. Döntőnek a közös antik hagyomány
megkerülhetetlenségét és az ahhoz fűződő személyes viszony kialakításának szükségsze¬
rűségét látja: ,az antik örökséget általában úgy tekintem, mint az európai mentalitás
emlékezetét (Gedáchtnisfunktion), amelynek esetében számomra éppúgy nem lehet¬
33 Jakob Burckhardt: „Rembrandt, 6. November 1877”, vö. BURCKHARDT 1877, 109-133.
34 Vö. STÜCKELBERGER 1996, 232-249.
35 A holland Rembrandt , németségéről" vagy , germánságáról" való beszéd már magában is jól mutatja a század¬
fordulós , nemzeti" diskurzus súlyos ideologikus terheltségét.
36 NEUMANN 1922, Bd. I. VII.
37 NEUMANN 1922, Bd. I. 30.
37