Page 37 [37]
OCR
REMBRANDT A NÉMET SZÁZADELŐN Ám a festő ideologikus kisajátítása Julius Langbehn 1890-ben megjelent Rembrandt als Erzieher (Rembrandt mint nevelő) című pamfletjével új, mondhatni politikai dimenziót kapott. Ez a mintegy 300 oldalas zavaros kiáltvány, amely 1944-ig ötven kiadást (!) ért meg, a századfordulón, majd a húszas évek elején valóságos népkönyvvé vált Németországban. A példátlan siker következményeként a festő neve a német közgondolkodásban mindinkább à ,Rembrandt-Deutsche” antimodernista és rasszista felhangú ideológiájával fonódott össze. Langbehn ugyanis a nyugat-európai századvég elkorcsosult, tudálékos és dekadens humanizmusával egy egészséges, életerős, népi gyökerű új individualizmus próféciáját állította szembe: azt hirdette, hogy a terméketlen pozitivista , tudományoskodás" uralmát a bensőség művészetének, , Rembrandt" örököseinek kell felváltania. Noha a vaskos kiáltványban hiába keresünk akár életrajzi, akár a művekre vonatkozó konkrétumokat, az irracionalizmus és rasszizmus e fertőzésétől még a szigorúan vett tudományos szakma, a Rembrandt-kutatás élvonala sem maradt erintetlen.?! Warburg kezdettöl fogva tävol tartotta magät minden efféle misztifikäciétél22. 1907-ben például — tehát a tricentenárium körül tetőző Rembrandt-mánia csúcspontján — éppenséggel inkább az időtávolságot, Dürer és Rembrandt történelmi idegenségét látta szükségesnek hangsúlyozni, amikor egy népszerűsítő kiállítássorozat kapcsán írott kis alkalmi írásban még olyan értelmező segítségét tartotta kívánatosnak, ,aki a figyelmet az idegenszerűen kemény történeti burokról elterelve segít a nézőknek megérezni az általános emberit". De ide sorolhatjuk az 1912-ben, a X. római művészettörténeti világkongresszus vitájában elhangzott hozzászólását is, amelyben élesen szemfordult a , déli" művészetet a derűs érzéki formaszépséggel, illetve az ,,északit” a bensdség sötétjének kifejezésével azonosító és közöttük valamiféle áthidalhatatlan szakadékot föltételező közkeletű sematizmussal, illetve a stíluskritikai besorolások erre épülő gyakorlataval?4 — azzal a művészettörténeti rutinnal, amely szerint éppen Rembrandt, ,a legnagyobb északi lélekfestő" (Paul Schubring)25 képviselte az egyik pólust. 1915-ben, egy Werner Weisbachhoz írott levelében pedig egyenesen jelszószerűen fogalmazza meg a szakítás programját: , Langbehntől és Chamberlaintől vissza Kanthoz és Fichtéhez!26 Hogy épp a felvilágosodás morálfilozófiájának e két jeles alakját nevezi meg szellemi orientációs pontként, sokat elárul a későbbi előadás szellemi programjáról, a képekkel való bánás korán felismert etikai-politikai dimenzióinak gondolkodásában játszott szerepéről. 21 Langbehn recepciójáról a legteljesebb összefoglalás: Bernd Behrendt: Zwischen Paradox und Paralogismus. Europäische Hochschulschriften, Reihe I. Bd. 804. Lang, Frankfurt am M. [u. a.] 1984. Ld. még STÜCKELBERGER 1996, 47-53. &s SCHOELL-GLAss 1998, 205-208. 22 SCHOELL-GLAss 2008, 184f. 23 WARBURG: , Die Bilderausstellung des Volksheimes” (1907). In: WBGI 1998 Bd. 2. 591. 24 WARBURG 1912, 54—55. Vö. ehhez: BOOMGAARD 1995, 185. 25 Idézi STÜCKELBERGER 1996, 44. 26 Vö. SCHOELL-GLAss 1998, 208. 35
