Seite 36 [36]
A MŰVÉSZETTÖRTÉNET , ÚJ TÁRGYILAGOSSÁGA?
ványsorozatot — Warburg halála (1929) után pedig döntő részt vállalt az egész intéz¬
ménynek a náci Németországból Angliába való átmenekítésében.
Saxl kezdettöl fogva tudatosan törekedett arra, hogy a Nachleben der Antike Warburg
által eredetileg csak az itáliai reneszánszra vonatkoztatott programját az , északi" művé¬
szetre, s ezen beliil Rembrandtra is kiterjessze. 1924-ben az Oud Hollandban publikált,
már címével is — Rembrandt und Italien — új közelítést ígérő tanulmánya bevezetőjében
arról beszél, hogy csak az impresszionizmus leáldozása óta — vagyis amióta Rembrandt
kikerült a régi művészet iránti aktualizáló érdeklődés homlokteréből — teremtődtek
meg a feltételek ahhoz, hogy szakítani lehessen az addig uralkodó felfogással, miszerint
a holland festő legfőbb sajátossága az itáliai, illetve antik hagyománnyal való manifeszt
szembenállásból volna levezethető. Carl Neumann , extrém antikvitás- és Itália-ellenes¬
ségét" bírálva, Saxl a , fejlődéstörténeti" kontinuitásra helyezi a hangsúlyt, és kérdése
inkább , a kölcsönzések értelmére" (Sinn der Entlehnungen") iranyul!®. Itt olvasható
megfogalmazása — , milyen szerepet játszott az itáliai művészet a művész fejlődéstörté¬
netének egyes fokain"? — Warburg előadásának kérdésfeltevését előlegezi meg.
De Rembrandt bevonásának a művészettudományi programba a húszas évek wei¬
mari Németországában volt egy sajátos etikai-politikai üzenete is. Charlotte Schoell¬
Glass Aby Warburg und der Antisemitismus című fontos könyvében arról ír, hogy az
előadást éppenséggel elsősorban a Rembrandt nevével és népszerűségével való vissza¬
élésre adott, részben napi, részben átfogóbb politikai válaszként kell értelmeznünk !7.
Nem térhetek itt ki annak a bonyolult szellemi-kulturális összefüggésrendszernek a
taglalására, amely a XIX. században a , Rembrandt" névből annyiféle — és egymásnak
sokszor szélsőségesen ellentmondó — kulturális szimbólumot csinált (a , démonikus",
a ,romantikus" művész, a megrendelői akarattal dacoló , független", a , szegények gyá¬
molítója", az ,első realista", vagy az antikizáló közízléssel szembeforduló , északi", a
, germán", a , nemzeti" stb. szellem képviselője, a , lélek festője", az ,első impresszio¬
nista" stb.) — mások ezt többször és különböző vonatkozásokban sokrétűen megtet¬
ték már!8. A név e példátlan popularizálódása és ideologikus túlterhelése nem hagyta
érintetlenül az életmű tudományos sorsának — összegyűjtésének, feldolgozásának és
értékelésének — ügyét sem: gondoljunk például a századforduló idején a Wilhelm Bode
berlini gyűjteményalapítása kapcsán főként attribúciós kérdések körül zajló folyamatos
és heves presztízsharcokra.!9 A nagy befolyással bíró művészettörténész Bode sem volt
egészen ártatlan például a Rembrandt , igazi germán" gyökereiről való beszéd szakmai
legitimálásában?9.
16 Saxı 1924, 145.
17 SCHOELL-GLAss 1998
18 Csak a legfontosabbak: HEıLAND-LÜDECKE 1960; SCHELLER 1960; Bıarostocki 1972; SCHELLER 1973; Boom¬
GAARD 1995; STÜCKELBERGER 1996; BOOMGAARD 2014
19 STÜCKELBERGER 1996, 53ff.
20 SCHOELL-GLAss 1998, 205. Vö. Wyss 2014, 72-73.
34