Oldal 26 [26]
OCR
BEVEZETÉS HELYETT tam megvalósulni. Annál is inkább, mert az akkor általam ismert vagy elérhető Rembrandt-irodalom túlnyomó részét — Warburghoz hasonlóan — vagy értékes, de szűkkeblűen pozitivista filológiának, vagy lirizáló-esztétizáló fecsegésnek tartottam. Az előadás feldolgozása során azonban szembesülnöm kellett egy nyilvánvaló apóriával: hogy Warburg antropoldgiai képfogalmara közvetlenül semmiféle esztétikai műelemzés nem alapozható. Aligha volt véletlen, hogy magukról az előadásban érintett Rembrandt-munkákról Warburg alig beszélt: beérte egy-két jelzővel vagy utalással. Az ő sajátos nézőpontjából a , dramatische Gestaltung" éppen nem világszerűen zárt esztétikai Egészként jelent meg: nagyon távol állt tőle a koherens műértelmezés gondolata is. Bár , kifejezéspszichológiai" sejtései messze meghaladták a konvencionális affektus-elméletek hatókörét, a felismeréseiből fakadó, a képi megformálásra vonatkozó konzekvenciák tökéletesen hidegen hagyták. Warburg szótárában az , esztétikai" régóta az öncélúság és a szépelgés szinonimájává vált: utolsó éveiben kizárólag a képhasználat kulturális antropológiai dimenziója foglalkoztatta, a sajátosan művészi kvalitás egyáltalán nem. [Antropolögia, „dramatolögia”] Az Enigma 2005-ös Warburg-számában megjelent hosszú tanulmány (Az elfojtott pátosz formuldi2°) vegül is egy eszme- &s tudomänytörtenetileg kontextualizält diskurzus-analizis &s egy , tisztán esztétikai", a befogadás izt és most-eseményére kifuttatott műelemzés bizarr hibridjének bizonyult. De számomra egyre világosabb lett, hogy ha Warburg vizsgálatai — a bonyolult kulturális referenciahálózatok felkutatásán túl — kiterjedtek volna a művek endogén formaszerkezetének analízisére is, az antik tragikum rembrandti megújításáról szóló tézisét éppenséggel műimmanens esztétikai érvekkel is alátámaszthatta volna. Ehhez persze az affektív kép antropológiáját az egyedi mű esztétikai univerzumának fiktív-világszerű igényeihez kellett volna igazítania. De a művészi fikcionalizálás módjai, mint jeleztem, Warburgot nem érdekelték. Engem viszont épp az ragadott meg, hogy Rembrandt műveiben (és nemcsak az antik vonatkozásúakban!) a warburgi antropológia egész univerzuma, az emberi akaratok, indulatok, félelmek és szorongások teljes mozgás- és kifejezéstartománya feltárult — ámde rendre funkcionálisan, egy-egy konkrét narratíva értelem-összefüggésébe integrálva, egy-egy meghatározott aktáns karakteréhez és szerepéhez rendelten. Warburg is tudta — és becsülte — ezt: ezért is beszélt , neue Sachlichkeitről", az indulatok ábrázolásának rembrandti tárgyilagosságáról. Rembrandt egy-egy művén belül ugyanis minden figuratív gesztus és kifejezés — a világszerűség első számú követelményének megfelelően — térben-időben összehangoltan, zárt rendszerben és egymásra vonatkoztatva jelenik meg, és azt a feladatot állítja a néző elé, hogy a figurákat olvassa össze egymással, és ekképp realizálja a szeme előtt zajló aktuális eseményt — a drámai személyek közös tör26 RÉNYI 2005 24
