Oldal 24 [24]
OCR
BEVEZETÉS HELYETT való hajlama és , pszichohistóriai" terminológiája, továbbá zaklatott dikciója igencsak idegenül csengett az én Marxon és Lukácson iskolázott füleimnek. Mindenesetre Gombrich életrajzi könyve sok mindent megértetett velem, és lassan valamiféle belső affinitást is kezdtem érezni Warburg iránt. Tudtam azonosulni azzal a morális alapokra helyezkedő kultúrkritikával, ahogy — a weimari Németország válságos éveiben, a Hitlerei közeledő fenyegetésének árnyékában — élesen szembefordult a klasszikus hagyományt pervertáló populista—nacionalista kisajátítási kísérletekkel, és szubjektíve tetszett, hogy Warburg Rembrandtban az összemberi civilizáció sorsa iránt felelős, megfontolt művész-értelmiségi archetípusát vélte felfedezni. A megfontoltság (Besonnenbeit) emberét, akinek művészete úgymond egyfajta , új tárgyilagosság" -ot, szigorü objektivitäs- és reflexivitds-igényt szegezett szembe kora art officiel-je és a kurrens divatok felületes és manipulatív válaszaival. Warburgról szerzett pozitív benyomásaimat annak a Gombrichnak a racionális, minden misztifikációtól mentes elemzői alapállása hitelesítette, aki bécsi zsidó emigránsként és az — akkor már a nácik elől Londonba áttelepített — KWB munkatársaként, mint a BBC monitoring szolgálatának munkatársa aktív részt vállalt a német fasizmus ellen vívott háború hátországi frontján. Mindez valahogy hitelessé tette számomra azt a zaklatott közvetlenséget is, amellyel Warburg a képek és a figurák affektivitásához viszonyult. Persze akkor és ott, Gombrichék kakaóját kortyolgatva legfeljebb csak sejthettem, át biztosan nem láttam, hogy előző évben közzétett /údás-dolgozatom , dramaturgiai" megközelítése mennyire párhuzamos volt Warburg — az indulatok motiváltságára, illetve uralhatóságára fókuszáló — kifejezéstanával és a pátoszformulák (vagy ami ugyanaz, a képek) performativitásának, befogadásuk aktualizáló természetének, esemény-jellegének általa vallott elgondolásával. Csak lassan és fokozatosan értettem meg, hogy a warburgi distinkció olyan elemzői instrumentumot ad a művek interpretátorának kezébe, amelynek konzekvens továbbfejlesztése és alkalmazása fényt deríthet Rembrandt kivételesen összetett dramaturgi észjárására is. Akkor kezdtem erre ráérezni, amikor Markója Csilla — akinek személyesen is nagyon sokat köszönhetek (az ő invenciója és három évtizedes szívós munkájának eredménye a legszínvonalasabb hazai művészetelméleti és historiográfiai folyóirat, az Enigma léte és máig megjelent 113 száma) — 2005-ben újra vendégszerkesztőnek hívott, ezúttal egy tematikus Warburg-számhoz. Megelőzte ezt az a 2000-es évek elején közösen kiadott oktatási célú, didaktikus szöveggyűjtemény (A , Michelangelo"-paradigma a művészettörténetben — stílustörténet, ikonológia, hermeneutika), amelyhez bevezetés gyanánt írtam egy rövid tudománytörténeti vázlatot.23 Ebben szó esett már a Warburg által iniciält ún. ikonológiai paradigmáról, de az akadémiai művészettörténet-írás képviselőinek a warburgi észjárással szembeni rendszerszintű idegenkedéséről is. 23 Renvi 2002 22
