Oldal 20 [20]
OCR
BEVEZETÉS HELYETT a könyvben: szándéka ugyanis leginkább a három évszázada kanonizálódó , Rembrandt" imázs derridai indíttatású dekonstrukciójára irányult. Kritikai stratégiájának része volt a szerzőség a Rembrandt-kutatásban irracionális méreteket öltött fetisizálásának bírálata, egyáltalán: a szerzőnek nem valós történeti személyként, hanem — Foucault és Barthes nyomán — a kép/szöveg funkciójaként való felfogása, ami értelemszerűen alapjaiban kezdte ki a Rembrandt személyére, emberi-érzelmi ,mélységeire”, , lényeglátó" képességeire stb. hivatkozó hagyományos értelmező stratégiákat — e kételyeket jórészt magam is osztottam. A vizuális retorika, a pszichoanalízis, a feminista kritika és megannyi más, addig idegen elemzési szempont és kontextus bevonása a képekkel folytatott dialógusba és a róluk való kortársi beszédbe Mieke Bal kezében azt a célt szolgálta, hogy a , Rembrandt" -jelenséget kiszabadítsa a bevett művészettörténeti és esztétikai beszédmód rutinfordulatainak fogságából, a , zseni" és a , remekmű" fetisizált pózaiból, a vitathatatlanság és problematizálhatatlanság múzeumi bűvköréből — ez sem volt ellenemre. Bal ráadásul egyáltalán nem ambicionálta, hogy e heterogén problematizálások valamilyen teljesebb, koherensebb, , igazabb" Rembrandt-összképhez vezessék — én pedig nem tudtam eldönteni, hogy mit is gondoljak erről. IIdőközben: vége a művészettörténetnek?] Ianácstalanságomat fokozta egy szimbolikus mivoltában is fontos tudománytörténeti fejlemény. Még Amszterdamból hazahozott olvasnivalóim között volt a kivälö nemet közepkoräsz, Hans Belting „Vege a müveszettörtenetnek?” cimü pamfletje 1983-bölt!: e vékony, szürke könyvecske fő tétele szerint a XX. század utolsó évtizedeire az ún. , művészettörténet" — mind a művészet történelmi kibontakozási folyamataként, mind tudományos diszciplínaként — lezárulni, befejeződni látszott. Tíz évvel később Belting az új, jelentősen kibővített kiadás címéből elhagyta a kérdőjelet, és kijelentő módban, rideg tényként konstatálta a végállapot beálltát?. A verdikt természetesen nem azt mondta ki, hogy ne lennének többé művészek és ne lennének szakemberek, akik tudományos alapon igyekeznek számot adni mindarról, ami a , művészet" előállítása terén történt és történik, egykor és ma. Kérdésfeltevésének üdítő újdonsága az volt, hogy az akadémiai diszciplína sorsát szorosan a művészetnek a modernitás korában befutott pályájához kötötte: hogy a művészi praxist és a réla valé türténeti/filozéfiai gondolkodäst egymäs korrelâtumaiként kezelte. Helyzetelemzése szerint a posztmodern korszak mind a szaktudomány evolúciós modelljeire, mind a kortárs művészek innovációs haladás-fantáziáira immár végleg lezárt és folytathatatlan , nagy elbeszélésként" tekint: a cím e tekintetben csak annyit mondott, hogy a művészetek történelmi alakulásáról többé nem tudunk egybefüggő, belülről motivált és egy valamilyen végkifejlet felé tartó szerves történetként beszámolni. E történetnek eltűnt ugyanis a szubjektuma: a , művészet"-ről kiderült, hogy nem valamiféle önelvű 11 Hans Belting: Das Ende der Kunstgeschichte? Uberlegungen zur heutigen Kunsterfahrung und historischen Forschung, Deutscher Kunstverlag, Miinchen, 1983 12 V6. BELTING 2006 18
