Oldal 19 [19]
OCR
BEVEZETÉS HELYETT landó feláldozni Mozartjának az emberi autonómia és a szabadság értékeinek jegyében született pozitív örökségét. Ez a bátor és intellektuálisan is megnyerő írás 2002-ben újfent személyesen is megérintett. Marxizmuson nevelkedett fiatal értelmiségiként magam is keresztülmentem egy hasonló, bár kevésbé élesen reflektált meghasonláson. Már a 80-as években egyre távolabb kerültem tanult világnézetem alapjaitól: szégyenkezve, tempót vesztve, és nem azzal a radikalizmussal, mint számos pályatársam, leszakadtam iskolám és mestereim köldökzsinórjáról. Választott szakterületem, a képzőművészetek , filozófiája" tekintetében eleve nyilvánvaló volt, hogy a marxi-lukácsi esztétika teoretikus keretei, gondolati hagyománya és művészetírói praxisa túlságosan is szűkre szabottak annak a roppant szerteágazó civilizációs folyamatnak az áttekintéséhez, ahová a modernizmus, az avantgarde, majd a posztmodern az ezred végéhez közeledve eljutott — függetlenedni vágyó érdeklődésem ezért is fordult igen korán a képek és általában a nem-verbális művészetek (például a táncművészet) specifikus hermeneutikájának, mediális sajátszerűségeinek kutatása felé. A , Rembrandt-projekt", amely az évek során tanulmányokkal, egyetemi kurzusokkal, konferencia-előadásokkal bővült, tartalmában és módszertanilag is mindinkább e kortársi kérdésfeltevés irányába tolódott. Annyiban továbbra is a Fodorféle operaelemzés mintáját követtem, hogy rendre egy-egy műalkotás-individuum magában való mélységi elemzésére törekedtem: ezek szerkezetéről bizonyos értelemben , világszerű" szerveződést, az egykor használatos terminológia szerint olyan , intenzív totalitást" föltételeztem, amelyben az ábrázolt , életanyag" tartalmi megítélésének és a formaproblemäk megoldäsänak koherenciäja („tartalom és forma egysége") esztétikai evidenciává válik. Azt reméltem, hogy előbb-utóbb összeáll ezekből egy tanulmányfüzér, amelynek egységét és koherenciáját pusztán a módszer, a művizsgálat induktív, egyszersmind korszerű, szakhermeneutikailag megalapozott eljárása szavatolja majd. [Az alapkérdés] Fodor Géza utólagos önrevíziója azonban egy alapdilemmával szembesített: van-e az én Rembrandthoz fűződő személyes kötődésemnek is olyasféle szubsztantív, világképi vagy morális tartalma, ami alkalomadtán, hasonlóan kétes értékű kisajátítási kísérletek láttán engem is kritikus felszólamlásra késztetne? Tanácstalanságom arra utalt, hogy nem nagyon van. A 90-es években, a némiképp fetisizált kortársi , naprakészség? jegyében sokat forgattam például a holland irodalmárnarratolögus Mieke Bal terjedelmes Reading ,, Rembrandt’-jat?, ezt a sziporkázóan szellemes, rengeteg érzékeny megfigyeléssel zsúfolt, szertelenül sokféle szempontot kombináló posztmodern filozófiai-esztétikai pastiche-t — egy fejezetét 1995-ben be is válogattam az Enigma című folyóirat általam szerkesztett tematikus számába!9. Bal, vitatván 2 oe a ,tiszta történeti" tudás lehetőségét, a művész nevét rendre idézőjelbe téve használta 9 Bar 1991 10 „Meridiän — A tekozlö: Rembrandt”, Enigma 14-15, [1997/1998], 33-164.; vö. Bar 1997-98 17
