Kérdés persze, hogy mi következik ezután. A demográfiai átmenet elmélete,
amely az 1940-es, 1950-es évek óta jelen van a tarsadalomtudomanyban (Coale
1989; Kirk 1996; Lee 2003), kiállta az idő próbáját. Az elmélet a társadalmak
modernizációjával kapcsolja össze demográfiai fejlődésük négy szakaszát. Az
elsőben, a premodern fázisban a magas születésszámok magas halálozással
párosulnak, nagyon alacsony növekedési ütemet eredményezve. Az iparosodó
társadalmakban aztán a halálozás csökkenni kezd, ugyanakkor a továbbra is
magas termékenység miatt bekövetkezik a népességrobbanás, ami a harmadik
szakaszban a születések számának mérséklődésével csillapodik. A negyedik
fázisban egy új, alacsonyabb egyensúlyi szint alakul(na) ki, alacsony születési
és halálozási rátával. Ezen a fejlődési pályán, noha a különbségek nem elhanya¬
golhatók (az egyes szakaszok hossza, a változások intenzitása tekintetében), úgy
tűnik, hogy a Föld minden társadalma végighalad, illetve végighaladt. A negye¬
dik, egyensúlyi állapotot feltételező szakasz mintha egy kissé vágyvezérelt gon¬
dolkodás vagy az eleganciára való törekvés terméke lenne: a gyakorlati tapasz¬
talat inkább az, hogy nincs hosszú stabilitás a negyedik szakaszban, hanem ki
kell egészíteni a modellt egy olyan ötödik szakasszal, amelyben a termékenység
további apadása már határozott népességcsökkenést eredményez. Különösen
az olyan zárt, bevándorlástól lényegében mentes országok, mint Japán, esetében
látható élesen, hogy illúzió azt várni, hogy a demográfiai folyamatok valami
társadalmi, politikai és nemzetgazdasági szempontból kényelmes stabilitás
mentén találnának egy új egyensúlyt. Vagyis fel kell arra készülnünk, hogy a
jelenleg még meglévő demográfiai tartalékok kiapadása után a Föld népessége
bizony tartósan csökkenő pályára kerül majd. Azoknak az országoknak, ahol
ez a fordulat már bekövetkezett, a nagyon is égető társadalmi-politikai dilemma,
amire választ kell találniuk, így hangzik: felhasználják-e a kevésbé fejlett régi¬