Oldal 131 [131]
KÖRNYEZET, ANTROPOLÓGIA 129
lett a vizsgálat analitikus egysége, a kultúrát pedig többen (például Julian
Stewardt) a környezethez való alkalmazkodás eszközeként értelmezték. (Össze¬
foglalóan lásd Kottak 1999; Poncelet 2001.) A kutatók immáron elsősorban az
ökoszisztéma részeként tekintettek az emberi közösségekre, és olyan kérdések¬
kel foglalkoztak, mint egy adott kultúra környezetéhez való adaptációjának je¬
lentősége az evolúcióban (specifikus evolúció, lásd Sahlins 1964, 1997); a kü¬
lönböző megélhetési technikák hatékonyságának összehasonlítása, az
energiahasználat fejlődésének nyomon követése az emberi populációkon ke¬
resztül, mindezek hatása a társadalmi rétegződésre és a kulturális fejlettségre
(Leslie White, magyarul 1997; Service-Sahlins-Wolf, magyarul 1973); az adap¬
täciös mintäk vizsgälata (Julian Stewardt, magyarul 1997); vagy a tärsadalmi &s
kognitív struktúrák szerepe abban, hogy az ember és az őt körülvevő ökoszisz¬
téma közötti egyensúly fennmaradjon (Roy Rappaport, magyarul 2003) (lásd
Poncelet 2001. Míg az 1950-es évek neoevolucionista irányzatai az energiafel¬
használás és a technológiai fejlettség, illetve az adaptáció kérdéseivel dolgoztak,
addig Borsos Balázs az 1960-as és 1970-es években domináló neofunkcionalista
irányzatok legfőbb jellemzőjének az erős természettudományos megalapozott¬
ságot, a biológiai ökológia módszereinek és kategóriáinak használatát tartja.
A kutatók (mint például a legtöbbet említett Marvin Harris, Roy Rappaport és
Andrew Vayda) a társadalmi, kulturális rendszert az ökoszisztémával analóg
rendszerként vizsgálták, vizsgálati egységük a kultúra helyett a populáció, ku¬
tatásaik legfőbb kérdése a terület eltartóképességének vizsgálata, a kulturális
jelenségek környezeti összefüggésekben való értelmezése (Borsos 2004: 43—44;
Kottak 1999: 23—24). Magyarul is olvasható Marvin Harris esettanulmánya az
indiai szarvasmarhák (szent tehén) megölésének tilalmáról, ahol Harris — szán¬
déka szerint — igazolta, hogy a tilalmat nem egy logikátlannak tűnő vallási szo¬
kás, a nem-ártás (áhimszá) elve, hanem gazdasági érvek tartják fent (Harris 20039.
Rappaport pedig egy új-guineai népcsoport rítusát értelmezte a természeti öko¬
szisztéma egyensúlyát fenntartó elemként (Rappaport 2003).
Az ökológiai antropológia ihlette az etnotudomány (ethnoscience) kialakulá¬
sát az 1960-es években. Az etnotudomány arra kíváncsi, hogy egy adott nép,
közösség tagjai miként fogalmazzák meg a világ tényezőit, a fizikai objektumo¬
kat és elvont ideákat egyaránt, hogyan ismerik meg a körülötte lévő világot,
milyen véleményt alakítanak ki róla, és hogyan működnek benne. Módszerében
és teoretikus kereteit illetően eleinte a nyelvészethez, később a kognitív pszi¬
chológiához közelített (lásd kognitív antropológia). Az etnotudomány talán
legismertebb eredményei a klasszifikációs vizsgálatok közül kerültek ki, ezek
közül is a népi osztályozást (etnotaxonómia, etnobotanika, etnofarmakológia)
ismertető munkák. A kutatások arra mutattak rá, hogy a kategóriák és a nevek
rendszere annál kiterjedtebb, minél nagyobb funkcionális hasznuk van. Az
iparosodott társadalmakban, ott, ahol az ember izolálódik a természeti környe¬
zettől, sokkal kevésbé színes ez a kategóriarendszer. Ugyanakkor ezekben a
társadalmakban is lehet kivétel, például akkor, ha az adott közösség a természeti
erőforrásokból él, mint — Kempton példájában — a haläszok. (Az etnotudomäny¬