Oldal 227 [227]
OCR
KEREKASZTAL-BESZÉLGETÉS színház Lengyelországban, Tadeusz Kantor Halálszínháza. Ott az a koncepció, hogy akit látunk a színpadon, az már mind halott, nem létező. Mi a különbség? Az, hogy valami beteljesedett. Azzal, hogy valaki meghalt, létrejött a prototípus. Kész, végleges, egyedi gyártmány, beteljesült és kompakt. De ha ez a kiszabott feladat, akkor a színész hogyan dolgozzon önmagával? Csak találgathattunk volna, ha nem láthattuk volna Kantor néhány előadását videón, én pedig élőben is láttam néhányat tőle. Hogyan lehet színpadra vinni egy ilyen darabot? Kapunk két és fél hónap próbaidőt, amelyben másfél hónapig elemzőpróbát tartunk és alapgyakorlatokat végzünk. A Nemzeti Színházban ott vannak a Kossuth-díjas színészek, de az a tudás, amellyel itt rendelkezni kellene, kutatást igényel — azt fel kell kutatni, keservesen, alázattal. Az a tapasztalat, amivel egy színész estéről estére rendelkezik a színpadon, itt nem értékesíthető. Ez persze nem teljesen igaz, mert a jelenlét intenzitása akár egy Csehov-darabban is megvalósulhat Bánsági Ildikóval vagy Nagy-Kálózy Eszterrel. Átsüt a személyiségükön: aurájuk van, sugalmazásra képesek, ha a néző felé fordulnak. Azért ez tudás... És ehhez jönnek a különféle gyakorlataink. , A szereplők közelednek előre, de az egész jelenség olyan, mintha nem lenne teljesen élő, mintha ott lenne valahol az élő és élettelen minőség határán, és akit látunk ott a színpadon, arról nem tudjuk eldönteni, hogy kísértet-e vagy eleven ember, hogy gépiesen beprogramozott-e vagy elő, hogy látomás-e vagy igazi, hogy alvajáró-e vagy ébren van, s hogy valóságos-e vagy képzelt." Már eleve az első pillanatban, a fizikai cselekvésedben, ahogy kilépsz és működsz, nem te vagy, médium vagy, azok meghaltak: te behelyettesítés vagy. Kantor mester a 20. század egyik legjobb színházát alkotta meg, kevés hozzá mérhető teljesítménye van a huszadik század színházművészetének. Mi tapasztalatokat kaptunk ajándékba tőle, és ihletést nyertek a színészek... Azáltal, hogy nincsenek szituációk, meg kellett ragadnunk ezerféle töredéket. A próbák egy hónapig tartottak, de előtte már az elemzőpróbákkal másfél hónap telt el. Tizenhárom oldalnyi szöveg — csak a szövegelemzés eltartott tíz napig. Mert miként kapcsoljunk a szöveghez konkrét képzeteket? Eszméket nem lehet eljátszani színpadon, csak konkrét cselekvést. Milyen konkrétumokat tárunk fel, hogyha furcsa, nem egészen feloldott metaforákkal dolgozunk, mint például olyan képek esetében: , mintha szegeket ráztak volna"? Segítségül jött Semprún regénye, A nagy utazás, amely harminc oldalon keresztül meséli el azt, amikor az embereket vagonokba zsúfolták. Úgy, mint ahogyan egy dobozba a szegeket: olyan sűrűn állnak, hogy nem lehet leülni, lefeküdni — egymásnak támaszkodva, merevgörcsben állnak ott az emberek, nem egy óráig, nem egy napig, hanem tovább. Semprún ezt leírja. Na, ezt kellett megérteni. Hogy ez hogyan van... Hogy aki ezt átélte, utána már azt mondja, ,mintha szegeket ráztam volna", mintha ez nem is velem történne, hanem már belőlem történik... Rengeteg ismétlődés, reminiszcencia... s utána jönnek a jutalomkérdések, a kocka, például. Úgy emlékszem, Maár + 225 +
