Page 128 [128]
OCR
HERNÁDI MÁRIA vezető halálvonatra kerül: a vonat nemcsak a váróterem, de a múltbeli polgári ebédlő szereplőit is , elviszi". Azzal, hogy Pilinszky egyszerre többféle idősíkot jelenít meg egyidejűleg, ugyanabban a színpadi térben, színházi eszközökkel máris megteremti az idősíkok közti átjárás lehetőségét, ami a múltban való hatékonyság feltétele. Hitler halálvonatának megidézésével pedig kijelöli a történelemnek azt a botrányos és tragikus pontját, ahová vissza akar térni. A színpadi vonaton már ott vannak az áldozatok, de ez a vonat itt éppen egy állomáson időz. Az állomáson várakozás kihasított pillanata arra a reményre utal, hogy éppen ez a vonat talán soha nem éri el célját, ezek az áldozatok még élnek, talán még minden jóvátehető, visszafordítható — s a szereplők a maguk eszközeivel meg is kísérlik ezt a visszafordítást. A Hitlerhez és az Aranykontyúhoz köthető kétféle idősíkot és színpadi teret egy szimbolikus tárgy köti össze. Az ebédlőasztal (a világtérképpel) azonos marad mindkét képben: Hitlernek a lágervonat étkezőkocsijában felállított asztala a háttérfüggöny mögött ugyanaz a tárgy, mint a polgári ház ebédlőasztala. A ráterített világtérképet, amelyen Hitler és tisztjei háborús hadműveleteket terveztek az első képben, az Aranykontyú mint terítőt szedi le az asztalról a második képben. Miután leszedte, darabokra tépi — nemcsak a tagadás és a megsemmisítés, hanem a megtisztulás gesztusaként is. Kifejezi vele, hogy számára csak belül létezik a világ, a polgárház enteriőrjében, még akkor is, ha azt vonatok szállítják a pusztulásba. Kifejezi arról való kimondatlan tudását, hogy minden - a történelem is — ott, a benti síkon dől el: innen, a , kicsinyek felől" nézve érdektelenek a politikusok és népvezérek hadműveletei. A kicsi és a nagy, a kinti és a benti világ, a múlt és a jövő a terítő leszedésének jelenetében tükrözi egymást és összeolvad. Azt a világtérképet, amit Hitler terít az asztalra, az Aranykontyú szolgáló szedi le az asztalról, mintha ő fejezné be — és ő tenné jóvá! — a Hitler által elkezdett mozdulatot, vagy mintha ő válaszolna — a ,,bentiek" nevében -— a kintről érkező fenyegetésre. Mintha az idő megtisztításának rituális cselekedetét látnánk viszont ebben a háziasszonyi mozdulatban. A színpad két része közt a Kisfiú a közvetítő, aki a váróteremből a Prelátus kérésének engedelmeskedve elindul kifelé, a vonatok irányába, hogy megszerezze a világtérképet, és ezzel megakadályozza a jóvátehetetlent. Amikor azonban a harmadik felvonásban (ahol a helyszín ismét a polgárház ebédlője) a függöny harmadszor nyílik szét, mögötte egy új, negyedik helyszín látható: nem a hitleri vonatok, hanem egy hóval belepett táj, benne lépcsővel, amin az előbb eltávozott Kisfiú fölfelé igyekszik. , A Kisfiú, úgy látszik, nem jut be a vagonba, hiába várunk" — mondja a Prelátus még a második felvonás végén. A képváltás (vonat helyett havas táj lépcsővel) síkváltást is jelent: a drcáma nem azon a síkon oldódik meg, ahol ! Pilinszky János: Gyerekek és katonák, in uő: Széppróza, Budapest, Osiris, 1996, 66. + 126 +
