Oldal 79 [79]
OCR
MISZTÉRIUMOK BÁBSZÍNHÁZA Theatre, nem áll ez a kitétel). Sorainak olvastán az a benyomásunk támad, hogy teljesen mindegy, vasfüggönyön innen vagy túl járunk-e, a művészet válsága általános jelenség. Persze, valójában a létező szocializmus se kezelte kevésbé termékelvűen a kultúrát, mint a kapitalizmus, maximum nagyobb állami kontrollt gyakorolt a termelés felett. A termelés azonban nem képes se valódi művészetet, se valódi szépséget létrehozni, csupán azok üres szurrogátumait állítja elő. A művészet és a szépség nélküli társadalom viszont, ahogy azt Simone Weil is sugallja, nem lehet etikus se. A dolgok iránti szeretet, a világ iránti szeretet és az ember iránti szeretet egy tőről fakad: a valódi szépséggel való találkozás transzgresszív élménye képes arra, hogy ezt a szeretetet fölébressze bennünk. A szurrogátumok fogyasztása ugyanakkor hosszútávon csak csömörhöz, undorhoz és gyűlölethez vezet egyfelől, illetve tunyasághoz és részvéttelenséghez másfelől. A termelés meg, elhájasodó elménknek hála, mérték nélkül építheti tovább az univerzális világszervező mechanizmust, amelyben minden ember lecserélhető, eldobható alkatrésszé fokoztatik le. Inkább ne legyünk azoknak a helyében, akik nem hozzák többé a kívánt profitot, a kívánt eredményt, a kívánt nézőszámot! Ez a logika nem is olyan rövid távon vezetett el a racionális és célszerű népirtások társadalmához úgy Németországban, mint Kínában, Kambodzsában vagy a Szovjetunióban. A történeti avantgárd hamar megérezte az ebben az életformában lakozó potenciális veszélyeket, és az ebből fakadó erkölcsi megvetése is vastagon belejátszott abba, hogy akkora vehemenciával fordította a konformista, egyre anyagiasabb polgári társadalom felé képletes ágyúcsöveit. Nem szimplán azért utálták őket, mert rossz volt az ízlésük, hanem mert úgy vélték, hogy rossz ízlésük rossz emberséget takar (vagyis tesz nyilvánvalóvá, hogy pontosak legyünk). Bár azzal tényleg nehéz vitatkozni, hogy a színház e miatt a merkantil mentalitású réteg miatt vált kultikus közösségi alkalomból , afféle társadalmi eseménnyé", ahogy Pilinszky nevezte." Amint a színházbérlet ugyanolyan kellékévé, sőt státuszszimbólumává lett egy-egy , tiszteletre méltó polgári egzisztenciának", mint a telefon vagy a gépkocsi, abban a minutában nyert létjogosultságot a színház mint gyár koncepciója, és abban a minutában jutott hozzá a mimikri, a másodlagos lélektani realizmusnak ez a silány, tömegesített tucatverziója kulturális hegemóniájához. Vagyis mind közül a legközérthetőbb, leggyorsabban tanulható, legkevesebb befektetéssel a leghatékonyabban reprodukálható játékmód maga alá gyűrte a , teátrumipart". Az meg már igazán csak járulékos veszteség, hogy a színház esztétikai, etikai, sőt tovább megyek: politikai létmódját is sikerült egy csapásra felszámolni ezzel. 78 Uo., 65. +. 77 »
