OCR
IVÁNYI BENCE csak és kizárólag akkor van állítmánya, hogyha megtörténik az átélés. Ahol tehát van atélés, ott nem lehet mimikri. Emögött az apró kis tévedés mögött azonban mégiscsak fölfedezhetjük azt a meglátást, ami, megítélésem szerint, Pilinszky János színházesztétikai gondolkodásának legjelentősebb és kétségkívül a legaktuálisabb észrevétele. A mimikri-színház ugyanis alapvetően nem a pszichologizálással, sőt, még csak nem is a mimézissel vétett akkorát a színházművészet ellen. Amivel valójában aláásta saját esztétikumát és jelenvalóságát, az nem más, mint a rutin. Ha ugyanis utánanézünk a lélektani realizmus eredeti rendszerének, arra bukkanhatunk, hogy Sztanyiszlavszkij három típusát különböztette meg a színjátszásnak: az iparosságot (remeszlo, alapvetően mesterséget, kézművességet jelent, ő viszont pejoratívan, tömegtermelés értelemben használta), az illusztrációt (predsztavlenyie, szó szerint bemutatás, megmutatás) és az átélést (perezsivanyie, vagyis tapasztalás, érzelmi élmény, megélés)." Az iparosságban a színész hibátlanul eljátssza ugyan a figurát, de olyan érzelmi minták nyomán, amelyet ő maga sem a próbák alatt, sem a magánéletben nem élt át. Lényegében ez az az , általában" vett színjátszás, amelyről az imént ejtettünk szót. Az iparosszínész tehát sablonokból él, ,az érzelemkifejezés és színpadi interpretáció egy bizonyos formai alapállományát alkalmazza valamennyi szerepre"."? (Ebbe a kategóriába tartozik egyébként az a színésztípus, aki a magam kevésbé szofisztikált terminológiájában baleknak tekinti a nézőt.) Az illusztratív színjátszás ehhez képest rendelkezik már valamennyi művészi értékkel, a színész tudniillik itt már valódi, saját magából előhívott érzelmi emlékek alapján dolgozik. Megoldásait azonban adott emóciókhoz társítva sematizálja, és megtanulja mechanikusan ismételni őket. Mivel azonban a teremtő átélés nem az előadás közben születik meg, játéka puszta illusztráció marad, nélkülözni fogja az igazságot, és emiatt mesterkéltnek fog hatni." (Ide tartoznak azok a színészek, akik kuncsaftként, illetve alattvalóként kezelik a közönségüket.) Marad tehát az átélés, mint egyedüli adekvát módja, hogy a műalkotás lényegisége el-nem-rejtettségként működésbe lépjen: ehhez a színésznek az előadás adott pillanatában pontosan ugyanazt kell éreznie, mint amit a megjelenítendő figurának éreznie rendeltetett, , az érzés teremtő munkája" ugyanis csak ekképpen teljesedhet be a színpadon és hozhat létre valid esztétikai képződményt." (Ezek a színészek a Gágyor Péter-i distinkció alapján 1 Eredeti, cirill bettis frasmdddal: pemecao, npeacTaBAeHne, NepexuBaHue. Andreas Kotte: Bevezetés a szinhäztudomänyba, ford. Berta Erzsébet, Edit Kotte, Budapest, Balassi, 2015, 106. 2 Uo. 73 Uo. 74 Uo., 106-107. +. 74, »