Page 76 [76]
IVÁNYI BENCE
csak és kizárólag akkor van állítmánya, hogyha megtörténik az átélés. Ahol tehát
van atélés, ott nem lehet mimikri.
Emögött az apró kis tévedés mögött azonban mégiscsak fölfedezhetjük azt
a meglátást, ami, megítélésem szerint, Pilinszky János színházesztétikai gondol¬
kodásának legjelentősebb és kétségkívül a legaktuálisabb észrevétele. A mimik¬
ri-színház ugyanis alapvetően nem a pszichologizálással, sőt, még csak nem is
a mimézissel vétett akkorát a színházművészet ellen. Amivel valójában aláásta
saját esztétikumát és jelenvalóságát, az nem más, mint a rutin. Ha ugyanis
utánanézünk a lélektani realizmus eredeti rendszerének, arra bukkanhatunk,
hogy Sztanyiszlavszkij három típusát különböztette meg a színjátszásnak: az
iparosságot (remeszlo, alapvetően mesterséget, kézművességet jelent, ő viszont
pejoratívan, tömegtermelés értelemben használta), az illusztrációt (predsztavlenyie,
szó szerint bemutatás, megmutatás) és az átélést (perezsivanyie, vagyis tapasz¬
talás, érzelmi élmény, megélés)." Az iparosságban a színész hibátlanul eljátssza
ugyan a figurát, de olyan érzelmi minták nyomán, amelyet ő maga sem a próbák
alatt, sem a magánéletben nem élt át. Lényegében ez az az , általában" vett
színjátszás, amelyről az imént ejtettünk szót. Az iparosszínész tehát sablonokból
él, ,az érzelemkifejezés és színpadi interpretáció egy bizonyos formai alapállo¬
mányát alkalmazza valamennyi szerepre"."? (Ebbe a kategóriába tartozik egyéb¬
ként az a színésztípus, aki a magam kevésbé szofisztikált terminológiájában
baleknak tekinti a nézőt.) Az illusztratív színjátszás ehhez képest rendelkezik
már valamennyi művészi értékkel, a színész tudniillik itt már valódi, saját ma¬
gából előhívott érzelmi emlékek alapján dolgozik. Megoldásait azonban adott
emóciókhoz társítva sematizálja, és megtanulja mechanikusan ismételni őket.
Mivel azonban a teremtő átélés nem az előadás közben születik meg, játéka
puszta illusztráció marad, nélkülözni fogja az igazságot, és emiatt mesterkéltnek
fog hatni." (Ide tartoznak azok a színészek, akik kuncsaftként, illetve alattvaló¬
ként kezelik a közönségüket.) Marad tehát az átélés, mint egyedüli adekvát módja,
hogy a műalkotás lényegisége el-nem-rejtettségként működésbe lépjen: ehhez
a színésznek az előadás adott pillanatában pontosan ugyanazt kell éreznie, mint
amit a megjelenítendő figurának éreznie rendeltetett, , az érzés teremtő munká¬
ja" ugyanis csak ekképpen teljesedhet be a színpadon és hozhat létre valid esz¬
tétikai képződményt." (Ezek a színészek a Gágyor Péter-i distinkció alapján
1 Eredeti, cirill bettis frasmdddal: pemecao, npeacTaBAeHne, NepexuBaHue. Andreas Kotte: Beve¬
zetés a szinhäztudomänyba, ford. Berta Erzsébet, Edit Kotte, Budapest, Balassi, 2015, 106.
2 Uo.
73 Uo.
74 Uo., 106-107.
+. 74, »