Oldal 72 [72]
OCR
IVÁNYI BENCE állítani, hogy ez az oszcilláció lényegében a gadameri játék ide-oda mozgásának felel meg, , mely nem kötődik semmilyen célhoz, melyet elérve befejeződne", és ami , állandó ismétlődésben újul meg"."" Itt ezért vissza is csatolnék ahhoz a korábbi megállapításhoz, miszerint nem is a jelenlét, hanem a játékban-való-lét eltűnése vált érzékelhetővé, ám mint látjuk, nem a jelen és nem is a lét, sokkal inkább a játékban-valóság az, ami egyszer csak kihullott a képletből. A színész színpadon való ottléte megmaradt a világunkban levő ittlétnek, de az érzékelés számára eltűnt az előadás saját világában levő amottléte. Méghozzá azért, mert megváltozott X előadói célkitűzése: többé nem arra törekedett, hogy önmagán keresztül megjelenítse Y-t, hanem arra, hogy a néző meg legyen győződve arról, hogy Y éppen meg van jelenítve. Látszólag e kettő közt nincs semmi különbség, pedig a differencia szubsztanciális. Az előbbi alkotás, az utóbbi alibi. Az előbbi élmény, az utóbbi szimuláció. Az előbbi mágia, az utóbbi szemfényvesztés. Gágyor Péter író-rendező esszékötetének terminusait kölcsönvéve: előbbi kreatív, valódi teremtő tevékenység, míg az utóbbi illusztratív aktusok mechanikus sora." Az illusztratív színészi játék azonban nem partnernek és játszótársnak, hanem jobb esetben kuncsaftnak, rosszabb esetben alattvalónak vagy baleknak tekinti a nézőt. Nem vele játszik többé, hanem neki. Tetszeni akar, ahelyett, hogy tetszene. Munkája művészetből szolgáltatássá satnyul. A néző fizet, ő pedig kielégíti az igényeit. Az alapján, milyen szellemiséggel áll ki a színpadra, az illusztratív színész alapvetően háromféle lehet. Van a tisztességesebb típus: ő az, aki kuncsaftnak tekinti a nézőt, és az elégedettségére utazik. Játéka azért lesz illusztratív, mert célja nem az, hogy megtestesítse Torvald Helmer ontológiai igazságát, hanem hogy ne okozzon csalódást a vevőkörének, aki aznap este Torvald Helmert akarja látni. Összes energiáját arra fordítja, hogy X minden ízében a kívánt hatást keltse, ám emiatt már nem azt mutatja meg, ő miképpen viszonyul művészileg Y-hoz, hanem hogy a nézők elvárása szerint hogyan kéne viszonyulnia hozzá. Gesztusai ezért alapjáraton automatizmusok és klisék, elvégre nem az egyedi, a számára, színészi szubjektum számára igaznak és érvényesnek tetsző, hanem az általános, a minél több ember számára elfogadható szervezi alakítását. A másik két, tisztességtelenebb típus pedig maximálisan vissza is él az így felhalmozódó gesztikus panelekkel. Az egyik elkezdi tökélyre fejleszteni és önértékén mutogatni őket. Már nem is egyszerűen a fiktív figurával kapcsolatos nézői elvárásokhoz szeretne igazodni, hanem egyenesen sütkérezne a publikum csodálatában. Nem szimplán alkalmazza a kliséket — fitogtatja őket. Közönségét az alattvalóinak 57 Gadamer: Igazság és módszer, 89. 58 Gágyor Péter: Az eretnek és a színház. Jegyzetek a próbaszünetekből, Dunaszerdahely, Vámbéry Polgári Társulás, 2020. Jelen tanulmány szempontjából kiváltképp figyelemre méltó A pátosz és az őszinteség (73—83), illetve az Érzelmek, érzések, és megint a politikum (169-177) cimü szöveg. +70 +
