Page 67 [67]
OCR
MISZTÉRIUMOK BÁBSZÍNHÁZA A szép: kétféle tárgy; de mintha egyetlen tárgy volna. Tehát reális tárgy, s ezért az érzékek számára adott; de nem merül ki ebben, ellenkezőleg, ugyanúgy egy teljesen más, nem valóságos tárgy is, mely a reálisban — vagy mögötte felbukkanva -— jelenik meg. A szép nem egyedül az első tárgy és nem a második, hanem a kettő együtt, egymásban. Helyesebben szólva, a szép az egyiknek a másikban való megjelenése." A reális ez esetben természetesen az, ami számunkra fenoménként közvetlenül felkínálja magát, például egy akvarell, az irreális pedig az, ami közvetett tartalomként e fenoménban azért csak nyer egyfajta közvetlenséget, például a szóban forgó akvarell által elénk tárt tóparti táj. Az irreális tehát mindaz, ami kézenfekvő jelentésként vagy jelenségként alapvetően nincs jelen a műalkotás anyagiságában (például a vászonban és a festékben), a művészi tevékenység révén azonban mégiscsak megjelenik benne. A világ, amiről tudva tudjuk, hogy nincs itt, és ennek ellenére mégis itt van, , fel van állítva"? előttünk. , A műben felnyíló igazságot az addigi sohasem támasztja alá, és az belőle sohasem vezethető le. A mű megdönti az eddigi kizárólagos valóságát. Ezért amit a művészet megalapít, azzal sohasem ér fel a kéznéllévő és a rendelkezésre álló. Az alapítás bőség, adomány", irja Heidegger. Na, és a szépség? Hartmann definíciója szerint egy olyan tárgyérték, amely az objektumban a szemlélet és élvezet aktusa során mutatkozik meg, azaz nem annak puszta létéhez, hanem számunkra val6 targylétéhez tapad.** Ezt azonban véletlenül se értsük úgy, hogy a befogadó tudata vetíti bele a műalkotásba a szépséget. Bűvöletét, ahogy Hartmann nevezi, a lebegés okozza, amely az előtérben megjelenő reális és a háttérben megjelenő irreális egyként-való létezéséből fakad: abból tudniillik, hogy ontológiai kettőssége ellenére ,a tárgy sértetlen egység élményét nyújtja".? A színház öröme is ebből a dialektikából fakad, a valösägeffektus és a teatrális effektus termékeny, ide-oda ingázó kölcsönhatásából, amely hol elidegeníti, hol azonosulásra készteti, de minden esetben játékba hozza a nézőt — a nézőt, aki, miközben tudatában van annak, hogy akit néz, az valójában nem Hamlet dán királyfi, mégis belemerül az előadás által megnyitott játék dinamikus, életteli világába, és képes úgy megélni, amit tapasztal, hogy közben valóban is — elvileg megismételhető, s ennyiben maradandó. Műjellege van, ergon, s nem csupán energeia. Ebben az értelemben nevezem képződménynek." Gadamer: Igazság és módszer, 93. 3! Nicolai Hartmann: Esztétika, ford. Bonyhai Gábor, Budapest, Magyar Helikon, 1977, 58. 32 Heidegger: A műalkotás eredete, 33. 33 Uo., 59. 54 Hartmann: Esztétika, 553. Meg kell jegyeznünk, hogy ez a sajátosság nem kizárólag a műalkotásokra vonatkozik, Hartmann tipológiája — sok más esztétikához hasonlóan — különbséget tesz emberi, természeti és művészi szép között. 35 Uo., 59. +65 +
