Seite 33 [33]
OCR
„EGYETLEN TANULMÄNYKÖTET” Pilinszky nekem előbb hang volt: nem értettem semmit a versből, amit frissen szabadult gyermekfogolyként, egy nagyváradi kopott albérletben hallottam tőle a Kossuth Rádióban. De azt, aki a verseket mondta, tökéletesen értettem. Egy megtört kislány, mégis férfi. Aszexuális, mint az angyalok, és felfokozottan érzéki, mint egy hivatásos rúdtáncos prostituált. Nem tudtam elszakadni tőle. Mert talán nem is mondta sohasem, hanem előadta a verseit. Rettenetes, kiheverhetetlen örökség: Pilinszky mondhatatlanná tette a saját verseit. Csak önmagunkat maradéktalanul belehelyezve érdemes megpróbálni valamit is velük. Dramatikus töredékek a Pilinszky-versek, egy összetört, előadásra várakozó oratórium darabjai. Előadás, azaz más szóval interpretáció: egyszerre jelent értelmezést és előadást. Mondhatatlan, legfeljebb előadható versek. Csak a magunk legszemélyesebb mondásaiként és vallomásaiként adhatjuk elő a Pilinszky-verseket. Nem engednek hazudni. Önmagunk nyilvános beismerései ezek a szilánkos sorok. Alig látható szálkák. A testünkbe kapnak, amikor megérintjük őket. Jelenlét-keletkezés, erről beszélünk. Ez a vers is az. A jelen idejűvé válás valamennyi mozzanatát megtaláljuk benne. Vegyük sorra. Akarod? Legfőbb vágyam ez. Akkor kezdjük. Egyidejűség, ez jut eszembe elsőre, sőt: csupa egyidejűség. És mi az, ami ezt az egyidejűséget megteremti a versben? A kilépés. Máris érzékeljük a fogság szürke színét, valamiféle ismerős egyetemességet, a megkülönböztethetetlen, kopaszra nyírt, derengve fénylő fejek sokaságát a háttérben. Egy kiváló rab, egy kiválás, egy merő emberré válás töri meg a tagolatlant. Valóban. Az egyöntetűséget, az embermasszát annak láttatja, ami; különben föl sem tűnne. Osztatlan, tagolatlan, jelentés nélküli textúra, azaz embertárgyak végtelen sokasága. Elsikkadna a tekintetünk felette, mint ahogy meg is történik számtalanszor velünk. Vagy, ami még szörnyűbb, szépnek látnánk. Bűnbeesésünk: a szép. Bűnbeesésünk a szép mint eltávolítás. Amennyiben a rab nem foglalná el a saját csöndje kockáját, és nem teremtené meg néma tettével a , látható" csendet, nézésünk elfedné a szenvedést. Az egyét és a sokakét. .31 +
