Oldal 15 [15]
PILINSZKY SZÍNHÁZI ÉS FILMES VÍZIÓJÁNAK TOVÁBBÉLÉSE
a liturgiám, amíg meg nem írtam, vagy nem látok olyat, ami nagyon közel áll
a sajátomhoz. Azt hiszem, a modern liturgia, ami a modern intellektuális tuda¬
tot kifejezi, az egyre összezsugorodó és széteső spirituális tudatról leváló tudati
és testi képekből áll." A levél további részében említi a személyes hieroglifáiban
elvesző, támpontok nélküli modern embert, s felteszi a kérdést, hogy vajon
a művészet segít-e megtalálni ebből a kiutat.
A levél nyilvánosságra kerülése előtt nem volt nyoma annak, hogy ez idő tájt
Wilson érdeklődött a liturgia iránt." Sheryl Sutton, aki Wilson egyetlen professzi¬
onális színésze volt az 1970-es évek elején, azt is megjegyzi, hogy A süket pillan¬
tása Nyitányában a Byrdwoman egy mitológiai figura, aki egy szertartást végez,
annak a részese. Lehet, hogy anya, a Halál Angyala vagy akár Médea megtestesítő¬
je: Soha nem gondoltam, hogy gonosz volna. Nem volt mögötte érzelem. Semmi
gyötrelem. Szenvedés se. Tudatalatti volt. Úgy gondoltam rá, mint egy rituáléra,
mint egy misére. A kés felemelése és leengedése olyan volt, mint a kehely felemelé¬
se és leengedése.”* A Rituálétól a színházig című könyvében Victor Turner meg¬
említi Richard Schechnert, aki Donald Winnicott gyermekfejlődési szakaszait (én,
nem-én) alkalmazza a színész munkájára (Turner idézi ezt a határátlépést a köny¬
vében). A szerep, a karakter, amit el kell játszani, a színész számára a nem-én
(not-me) lesz, és miután integrálja a szerep egy részét önmagába, már nem-nem-énné
(not-not-me) alakul benne. Az ,alkimiänak” és , misztikusnak" nevezett folyamat
során Turner ezt a harmadik énállapotot gazdagabbnak és mélyebbnek tartja, és
csak a katalizátor szerepét rendeli a rendezőhöz. Sheryl Sutton beszél erről a meg¬
változott tudatállapotról, amely a , nyitány" által megkövetelt belső időzítésből ered.
Performance Theory című munkájában? Schechner olyan előadásokat emel ki,
amelyek nemcsak az egyik állapotból a másikba vezetnek, hanem az egyik önazo¬
nosságból a másikba is. Emellett hangsúlyozza, hogy a színházcsinálás módjára
fordított figyelem már kísérlet az előadás ritualizálására, hogy megtalálja az érvényes
cselekvési formákat magában a színházban. Egy tizenkettedik századi mise apropó¬
ján bemutatja, hogy a liturgia számos , avantgárd" technikát alkalmazott: , allego¬
rikus volt, ösztönözte — nem kényszerítette — a közönség részvételét, teleológiailag
a
Sepsi: Pilinszky János mozdulatlan színháza, 109—-110.
Mészáros György például úgy gondolja, hogy Pilinszky , félreértelmezte" Wilson színházát és
a saját kategóriáit , húzta rá". (Mészáros György: Pilinszky János színházesztétikája, Iskolakul¬
túra, 2006/3, 52.) A kutatásaim azt erősítették meg, hogy nem értelmezte félre, hanem nagyon
is jó intuíciótól vezérelve ragadta meg — egyébként valóban szuverén módon, alkotóként — ezt
a korai Wilson-előadást és annak liturgiakeresését.
Arthur Holmberg: The Theatre of Robert Wilson, Cambridge, Cambridge University Press,
1997, 7.
Richard Schechner: Performance Theory, Taylor & Francis e-Library, 2004.
a
00
o
+13 +