Seite 14 [14]
SEPSI ENIKŐ
jellemzőire, és olyan rituális gyakorlatokra, formákra és struktúrákra utal,
amelyek új esztétikai és szemantikai rétegeket generálnak. A színház, formájá¬
nak és felépítési módjának köszönhetően, költőivé (poiesis) válik, ami kiszéle¬
síti a költészet lehetőségeit. Antonin Artaud újrafogalmazásával hozzátenném,
hogy a színház térbeli költészet, azaz sajátos nyelvet használ, s az időbeli sűrítés
mellett a maga időtlenségében képzelet és valóság helycseréjével dolgozik, ami
a metafora alapja. Richard Schechner teoretikus, rendező és drámaíró a From
ritual to theater and back: the efficacy-entertainment braid? cimü esszejeben
hangsúlyozza: az úgynevezett , valós események" metaforákként tárulnak fel.
A költészet (azaz a metaforikus jelentés és az egyetemes cselekedetek időtlen
konstrukciója) kiszélesíti a társadalmi rituálék lehetőségeit a színház felé, és ez
az úgynevezett költői színházak fő jellemzője. Másként fogalmazva, a költészet
szerkesztés- és időbeli logikaként jelenhet meg a rituális színpadon, ugyanakkor
a költői (irodalmi) szövegek olyan rituális elemekkel rendelkezhetnek, mint
például az ismétlés, a performativitás, illetve a közösségi, valamint egyéni be¬
fogadás együttes megléte.
Wilson színházát gyakran nevezik képszínháznak, a korai korszakot még
a képek néma színházának is, de a szakirodalom nagyon keveset szól a rituális
aspektusairól. Amit Pilinszky nagyon érdekesnek talált A süket pillantásában
— Robert Wilson első európai előadásában, melyet Pilinszky Párizsban látott
1971-ben -, az minden valószínűség szerint a rituálé és a költészet találkozása
volt a színházi térben. A magyar közönség az 1914 című előadást láthatta Wil¬
sontól a Vígszínházban 2014-ben, illetve az Oidipuszt a MITEM keretében
2021-ben. Mindkét előadásban felfedezhető a korai előadásoktól kezdődően
csalhatatlanul jelenlévő vizuális és gesztuális védjegy, ami bármelyik Wilson¬
rendezést két percen belül felismerhetővé tesz. A korai néma előadásokhoz képest
ezek az előadások irodalmi szövegekkel dolgoznak úgy, hogy a szöveg (és a sok
vendégszöveg) nem uralja az előadást, hanem egyenrangú a látvánnyal, a zené¬
vel, a tánccal; az Oidipusz a mítosz felől közelít a szöveghez, a mítosz időtlen,
emlékezetben ismétlődő elemeit és szereplőit vizuálisan látjuk, a történetet a két
tanú mondja el. Ez a szerkesztési mód már A siket pillantásában megjelent, ahol
a tanú süketnéma kisfiú szemén keresztül látjuk a történéseket.
A Columbia Egyetem Wilson Archívumában vált világossá számomra, hogy
Wilson rituális színházat keres az Én ,visszateremtésének” (dekreäciéjänak)
folyamatában, egyfajta szertartást, amely ugyanolyan fontos volt Pilinszky, mint
e tekintetben fő forrása, Simone Weil számára: , Nem tudnám megmondani, mi
5 Richard Schechner: From Ritual to Theater and Back: The Efficacy-Entertainment Braid, in u6:
Performance Theory, London — New York, Routledge, 1988 [1977], 128.
«126