Page 125 [125]
OCR
A KÖLTŐI ESZKÖZÖK FORDÍTÁSA A KLASSZIKUS JAPÁN VERSEKBEN az úgynevezett párnaszavak) mellett az egyedül rendelkezésre álló díszítőelem, ha leszámítjuk a stílust és a szórendet, illetve némi szabadságot a mondatszerkesztésben. A szójátékokat formailag természetesen szinte soha nem lehet újraalkotni a fordítás során, de az értelmük legtöbbször többé-kevésbé megőrizhető." Hogyan lehet a kakekotobát tartalmazó vakákat fordítani? A klasszikus japán irodalom kapcsán behatóbb kutatás még nem foglalkozott ezzel a kérdéssel, de a reália-kutatást és a fordítástudomány más eredményeit felhasználhatjuk a módszerek feltérképezéséhez. Nyugat-Európában nyelvészeti megközelítésből kiterjedt szójáték-kutatást találunk (ang. pun, hasonló, vagy azonos hangzású szavakat alkalmazó szójáték, szóvicc), különös tekintettel a Shnakespeare-drámák szóhasználatára," amelyeket figyelembe vehetünk a kakekotobák fordításának vizsgálatánál. A kakekotoba szót angolra gyakran fordítják egyszerűen punnak, azonban a helyzet ennél árnyaltabb. Az angol pun ugyan a kakekotobához hasonlóan azonos vagy megközelítően azonos hangzású szavakon alapuló szójáték, de alapvető különbség, hogy a pun általában komikus céllal szerepel a szövegben. Shakespeare műveiben rengeteg szóviccel találkozunk, amelyek megnevettetik a közönséget. Ezzel szemben a kakekotoba a költemény szerves része, célja a rövid versformába jelentéstöbblet, szinte a végletekig fokozottan sok jelentésréteg beszövése. Így a két eszköz funkciója alapvetően különbözik. Ezt a japán irodalom fordításának nagy úttörője, Arthur Waley? és pályája kezdetén maga Dickins sem látta át, és nem ismerték el a japán líra irodalmi értékét. Dickins időskorára már nagyra tartotta a vakaköltészetet, és az 1909-es Hjakunin issu fordításának egyik jegyzetében kitér arra, hogy a szójátékokat, amelyekkel tele vannak tűzdelve a költemenyek, „komolyan gondoltäk”.' Ezzel párhuzamosan Kelet-Európában nagy hagyománya van a kulturális antropológiai megközelítésű reália-kutatásnak. A reália — régebbi szóhasználattal As there is neither rhyme nor, properly speaking, rhythm in old Japanese verse, this wordjugglery was, with the literary epithets (makura-kotoba, the so-called pillow-words), the only decoration available, apart from diction and inversion, together with some license in syntax. The form of the word-plays can, of course, hardly ever be even imitated, but their value can be often more or less preserved in the translation. Dirk Delabastita: There’s a Double Tongue — An investigation into the translation of Shakespeare's wordplay with special reference to Hamlet, Approaches to Translation Studies 11, AmsterdamAtlanta, Rodopi, 1993. ° Arthur Waley: Japanese Poetry — The “uta”, London, Lund Humphries & Co. LTD., (1919) 1946. „Many of the stanzas are more or less stuffed with word-plays, which, however, are seriously meant.” Dickins D. «123 +
