Page 116 [116]
OCR
VARRÓK ILONA évszázadokon keresztül újra és újra divergenciát szült, még ha a vitázók egyetértettek is abban, hogy a két művészi médium alapvető természetében, céljaiban nem tér el lényegesen egymástól. A vizualitásnak, vizuális és verbális kifejezés integrálásának, szó és kép harmonikus kölcsönhatásának évezredes hagyománya van Japánban, Európában viszont csak a 19. századtól kezdett érvényesülni, s bizonyos esetekben, mint például az imagista és a szimbolista költészet vagy az impresszionista festészet esetében éppen távol-keleti — kínai és japán — hatásra. Ez a kérdés nagymértékben összefügg a zsidó-keresztény filozófia lineáris időszemléletével, a szavak dominanciájával a zsidó-keresztény teológiában, mely szembeállítható a klasszikus görög ciklikus időszemlélettel és vizualitással. Ebben a tekintetben a sintó, buddhista hagyományokból táplálkozó japán szemlélet a görögségével rokon. Ide kívánkoznak Fináczy Ernő szavai az athéni esztétikai nevelésről: A nevelésnek ezt az aesthetikai irányát nemcsak az irodalom, a zene és a testgyakorlás tanítói gondozták. Önkéntelenül is fejlesztette minden, ami a gyermeket kis korától környékezte. Első sorban a természet: a majdnem mindig derült ég, az átlátszó levegő, a szelíd hajlású hegyek, a kék tenger; azután a művészet tárgyai, melyek mindenütt szembeötlöttek. A szülői ház falfestményei és mennyezeti díszítései, karcsú oszlopai, faragott oltárai éppúgy fejlesztették a gyermek ízlését, mint a közönséges használati tárgyak, eszközök, edények, bútorok, öltözékek [...] A mécses, melyet a gyermek kezébe vett; a szék, melyre leült; az ágy, mely fekvőhelyéül szolgált, művészi érzékkel volt elkészítve [...] S ha agyermek kiment az utzára, lépten-nyomon szépet látott. Emitt egy templom fenséges oszloprendeivel, amott egy gyönyörű színház, oszlopcsarnok vagy más középület. Minden sarkon egy-egy szobor; nem utánzat, hanem kiváló művész eredeti alkotása." Érdemes itt hosszabban idézni Székácsné Vida Mária szavait is, mert egybecsengenek a fenti megfogalmazással: Japán tájakat, embereket, azok életmódját figyelve, kerestem ennek gyökerét: e művészi érzék és készség kifejlődésének a létben megadott csíráit. Földjeiket belterjesen, intenzíven művelik. Még hegyes vidékeken is, sötét cédrusok, világoszöld fiatal bambuszerdők tövében is ott sárgállnak a kis darab, teraszosan művelt rízsföldek szép, szabályos rendben. Bárhol látunk farakást, meglep az a pontosság, amellyel a hasábokat összerakják — nem is mértani pontosság ez, hanem a díszítésé, az ábrázolásé: az elvágott fák keresztmetszete az együttesben stilizált virágformát képez. >! Fináczy Ernő: Az ókori nevelés története, Budapest, 1906, 84-85. e 1I4 e
