Seite 48 [48]
OCR
FARKAS ILDIKÓ megfogalmazta a sajátos japán kulturális hagyományt, amely örökséggel a nyugatosodó, modernizálódó Japán a 19. század végén meg tudta formálni sajátos japán identitását, mind Ázsiához (amelytől ekkor elszakadni szándékozott), mind a Nyugathoz (amelyhez pedig csatlakozni kívánt) viszonyítva, és ezzel sikerült megőriznie — vagy kialakítania — főként kulturális-szellemi értelemben sajátos arculatát, hagyományos - vagy annak tekintett — kultúrájának jelentős részét. A KOKUGAKU KIALAKULÁSA Az Edo-kori Japán egyik legfontosabb szellemisége a neokonfucianizmus volt." A konfucianizmus (mely inkább etikai és erkölcsi útmutatót, egységes világnézetet nyújtó tanítás, mintsem vallás) már a 6. századtól jelen volt Japánban, jelentősen befolyásolta, sőt, meghatározta az evilági társadalom felépítéséről és az emberek egymás közötti viszonyairól alkotott fogalmakat és követendőnek tekintett ideált. A 12. századi Csu Hszi (Zhu Xi, japänosan Susi, 1130-1200) által megújított ideológia, a neokonfucianizmus? egységes rendszerbe foglalta az embert körülvevő világot és benne az emberek alkotta társadalmat és politikát, működésükre és felépítésükre racionális magyarázatot adott. A neokonfucianizmus nagy hangsúlyt helyezett a műveltségre, az önképzésre, a kötelességek egyike volt az önművelés, így az oktatás kiemelt szerepe és erősen konfuciánus jellege ebben a korszakban is megmaradt. A műveltség fontos területe volt a klasszikusok ismerete. Japán tudósok sora tanulmányozta a kínai neokonfuciánus szövegeket, és megalkották belőle a japán viszonyokra megfelelő változatot (japänul susigaku).° Ugyanakkor a neokonfucianizmus kinai kritikäja, Vang Jang-min (Wang Yang-min, 1472-1528) nézetei is ismertek lettek Japánban, és Ójómei néven terjedt eszmeiségük, amely a racionális filozófia és az intellektualitás helyett inkább az ember erkölcsi érzékére és valós kogaku (6si/klasszikus tudomany), hongaku (igaz tanítás), vagaku (japán tudomány), kócsógaku (császári tanulmányok), singaku (istenek tanulmányozása, azaz sintó teológia). A kokugaku kifejezés a 19. században terjedt el Hirata Acutane nyomán, aki az addigi szerteágazó tanulmányokat nevezte el hazai tudományoknak, a kínai tudományosságot jelölő kangaku szóval szemben. * Edwin O. Reischauer: Japán története, Budapest, Magyar Könyvklub, 1995, 76—77.; Albert Craig: Science and Confucianism in Tokugawa Japan, in Marius B. Jansen (ed.): Changing Japanese Attitudes Toward Modernization, Rutland, Vermont — Tokyo, Charles E. Tuttle, 1985, 133-165. A témáról magyarul részletesebben lásd: Szabó Balázs: Shushigaku — A Tokugawa-Japan ideológiája, Távol-keleti Tanulmányok, 2010/1, 135-144. Byron H. Earhart: Japanese Religion: Unity and Diversity, Belmont, California, Wadsworth, 1982, 137-143. Earhart: Japanese religion, 139-141. 6 « 46 «
