Seite 177 [177]
Összegzés
Felvetődhet a kérdés, hogy az egyes fordítók kizárólag textuális érvekkel bizonyít¬
ható módon ismertek-e több, egymástól lényegesen eltérő Historia-verziót, és tuda¬
tosan választottak-e közülük. Véleményem szerint erre a kérdésre nemleges válasz
adható, a lefordított isforia-variáns az esetek többségében véletlenszerűen került a
fordítók kezébe. A nyugat-európai könyvpiacokról dolgozó fordítók, és azon belül
is a franciák és az angolok esetében inkább az tűnik fel, hogy amely verzió az adott
területen elérhető és friss, abból készült fordítás. A francia fordítások forrásai egészen
változatosak, vannak köztük az X-ágba (Saint-Gelais) és az Y-ágba (N. R.) tartozó
variánsok is, sőt egy kontaminált latin variánst feltételező forrás is (Jean Maugin).
Azután a legkorábbi, 1515-ös angol Aiszoria-fordítás szoros szálakkal látszik kötődni
a 15. század végi francia könyvpiachoz és a francia területeken megfigyelhető vari¬
ánsok kialakulásához, összhangban azzal, amit a kutatás az angol kultúra frankofón
jellegéről régen megállapított. A 17. században és a 18. század elején azonban, amikor
a Baccarus-csoport újabb (az Opera omnia Bázel 1571 kiadása utáni) kiadási hulláma
határozza meg a Historia de duobus amantibus szövegének széles körben elérhető va¬
riánsát, az angol fordítók, Charles Aleyn és az 1708-as anonim fordítás készítője is
az azt hordozó újabb nyomtatványokhoz nyúlnak, bár kulturális referenciaként a 18.
század eleji angol fordítónál továbbra is megjelenik a francia könyvpiac jelentősége.
Másnak tűnik a helyzet Európa keletibb felén. A 18. század végén aktív Csenkeszfai
Poóts András ugyanis annak ellenére, hogy ő is a Baccarus-csoport egy tagjára ala¬
pozta a maga munkáját, nem a nyugat-európai könyvpiaci trendekhez kapcsolódott,
hanem a Kárpát-medencére jellemző könyvfogyasztási szokásoknak megfelelően jó¬
val régebbi, ezért olcsóbb és valószínűleg elsősorban reprezentációs célokat szolgáló
nagyalakú Hiszoria-nyomtatványból dolgozott. A Baccarus-csoport textuális fejlődése
szempontjából Csenkeszfai Poóts munkájának forrása tehát egyfajta visszacsapás, de
a fordító saját kulturális közegében teljesen érthető. Amint előző kötetemben kifej¬
tettem, a 16. századi magyar Hiszoria-fordítás forrása is jól magyarázható volt a ma¬
gyar könyves kultúra korabeli állapotával. A kisalakú, változatos témákat feldolgozó
levélgyűjteményben 1554-ben megjelent Hiszoria-variánst a protestáns német terü¬
letekre peregrináló magyarok hozhatták haza, ahol tehát egy jó húszéves, speciális
szövegvariáns lett a Pataki Névtelen munkájának az alapja az 1570-es években.
A Historia olasz fordításai a felhasznált források szempontjából eléggé tükrözik az
Itáliában megfigyelhető könyvpiaci változásokat, miközben egyfajta kulturális zár¬
ványt is alkotnak. Textuális érvek alapján állítható az, hogy a korai olasz fordítók
nem nyúltak Európa más részein készült Historia-variánsokhoz, amikor alapanyagot
kerestek fordításaikhoz: a 15. században Róma és Velence ellátta őket friss nyomtat¬
ványokkal. A 16. század közepéig azután Alessandro Braccesi olasz nyelvű verziója
és a korábbi latin kiadások kielégítették az olvasók igényeit, majd a Szent Inkvizíció
Indexe elzárta előlük az újabb kiadások megjelentetésének és fordítások elkészítésé¬
nek a lehetőségét. Ennek következtében egyszerre érdekes és érthető, hogy még a
17. század második felére datált Barlattani-féle olasz fordítás is 15. századi itáliai ős¬
175