tett, sok tudatos döntés eredményeképpen előálló produkció, mert a cél az, hogy
a nézőt minél inkább belevigyék, bekapcsolják a helyszínen zajló eseményekbe.
Az egyházi szertartás médiaeseménnyé alakításának a befogadói oldalát tekint¬
ve igen tág, más jellegű tévéműsoroknál, ha lehet, még tágabb skálát láthatunk,
illetve gondolhatunk el. Akár utólagos, akár egyidejű közvetítésről van szó, a néző
bekapcsol egy készüléket, és a maga módján bekapcsolódik abba, amit lát. Lehet,
hogy nem is szándékosan, lehet, hogy nem teljes egészében, az is lehet, hogy köz¬
ben mást is csinál, és csak fél szemmel figyel. Amit lát, az több is, kevesebb is,
mint amit a helyszínen lévők láthatnak, és sokkal inkább elválik egymástól kép és
hang. A figyelem több szólamban le van kötve: a képernyőn egyszerre látunk-hal¬
lunk riportalanyt, látjuk a hátteret, halljuk annak lehalkított hangját, énekét, és
közben még háttérzene is mehet. Mindaz, amit a néző így befogad, biztosan meg¬
szerkesztett, de ő ezt — noha esetleg tudja — nemigen veszi tudomásul, vagy nem
veszi számításba. A nézőnek, aki nem volt ott, így ez marad az egyetlen tájékozó¬
dási pont. Ha aztán később odamegy, akkor ez a korábban már látott műsor lesz
az összehasonlítás alapja is: várakozásait ehhez igazítja, a tapasztalatait ezzel veti
össze. Az élő valóság lehet lenyűgözőbb, mint az élő vagy konzerv műsor, ám nem
szabadulhatunk a benyomástól, hogy mégiscsak annak háttere előtt, azt tekintetbe