Oldal 149 [149]
OCR
maradtak bőven. A ránk maradt szerződések egyébként arról tanúskodnak, hogy igen nagy műgonddal művelték a szőlőt: az egyes elvégzendő munkákat részletesen leírják. Feltűnő ugyanakkor, hogy az egyes munkafázisok nagyjából ugyanúgy zajlanak, mint a középkorban, technikai értelemben tehát nem sok mindenben szakítanak a hagyományokkal. Ami azt illeti, a magisztrátusok kevesebbet foglalkoztak a földdel és a szőlővel, mint a borkészítés folyamatával. Erről tanúskodik a parlamenti magisztrátusok birtokain fellelhető borászati eszközök nagy száma: prést szinte mindenütt találunk, van, ahol többet is. Szőlőerjesztő kádakról is írnak a feljegyzések, méghozzá a legkülönbözőbb űrtartalmúakról: 3 barrikostól (ez mintegy 6-700 literes) a 8 tonnásig. Noha még ekkoriban is keverik a borokat, ezt az eljárást egyre inkább a csalással azonosítják, s felhívják a figyelmet arra, hogy a kevert borokat nehezebb konzerválni. A magisztrátusok egyébként számos téren nyitottnak mutatkoznak az újításokra. A Ségur család birtokain például a 18. század első évtizedeiben különbséget kezdenek tenni első és második kategóriás borok között, méghozzá az alapjukul szolgáló szőlő régisége alapján. Ez a minőségre való törekvés vezetett a kései szüret gyakorlatához is, elsősorban Sauternais-ben. Az első utalások e technikára a 17. század közepére nyúlnak vissza. A bor korának (óságának) kérdése elsősorban a tárolásminőségmegőrzés perspektívájából merül fel. A 17. század végén az értékesítési problémák (bizonyos években nehéz volt eladni a borokat) adják a kérdés súlyát, ám érdemes aláhúznunk, hogy a krízis nem minden magisztrátust sújt egyforma mértékben. Néhány eset tanulmányozásából arra következtethetünk, hogy a borok egy vagy két évnél hosszabb ideig nem voltak megbízhatóan eltarthatók. Kivételek persze voltak: az Haut-Brion például akár három-négy éven keresztül is tárolható volt, mi több, az édes fehérborok kapcsán már az « obor » ígéretes volta is felmerült. A 17. század második felében azonban a borok kora még nem az óság ígéretét hordozta magában: inkább tárolási/eltarthatósági kihívásként jelentkezett. Ez ügyben a magisztrátusok már éltek néhány közismert eljárással, például a feltöltéssel, ami azt jelenti, hogy az elpárolgott bormennyiséget pótlandó időről időre feltöltik a lezárt hordót. Előszeretettel vásároltak új és jó minőségű hordókat is, erről tanúskodnak legalábbis a ránk maradt szerződések. A 17. század második fele tehát minden kétséget kizáróan fordulópontnak tekintendő a Bordeaux-környéki bortermelés történetében. A város parlamentjének tisztségviselői, akik a környék gazdasági és politikai elitjéhez tartoztak, hatékonyan újították meg a bortermelést: az ő soraikból kerültek ki a szőlészet modernizálásának úttörői. Arnault de Pontac-ot, a bordeaux-i parlament elnökét, Dauléde-t, aki őt követte a posztján, vagy éppen M. Ségurt sokan próbálták utánozni. Az egyes birtokokon bevezetett változások fokozatosan átterjedtek a szomszédos ültetvényekre is. A birtokok egy részének látványos átalakulása mellett sem szabad elfelejtkeznünk arról a tényről, hogy a legtöbb magisztrátus a holland piacot célba véve meglehetősen közepes minőségű bort, sőt, gyakran pálinkafőzésre használt cefrét állított elő. Bár kétségtelenül a magisztrátusok rendelkeztek a Médoc, Graves és a Sauternais legjobb termőföldjeivel, az Entre-Deux-Mers 147
