Oldal 149 [149]
maradtak bőven. A ránk maradt szerződések egyébként arról tanúskodnak, hogy
igen nagy műgonddal művelték a szőlőt: az egyes elvégzendő munkákat részlete¬
sen leírják. Feltűnő ugyanakkor, hogy az egyes munkafázisok nagyjából ugyanúgy
zajlanak, mint a középkorban, technikai értelemben tehát nem sok mindenben
szakítanak a hagyományokkal.
Ami azt illeti, a magisztrátusok kevesebbet foglalkoztak a földdel és a szőlővel,
mint a borkészítés folyamatával. Erről tanúskodik a parlamenti magisztrátusok
birtokain fellelhető borászati eszközök nagy száma: prést szinte mindenütt talá¬
lunk, van, ahol többet is. Szőlőerjesztő kádakról is írnak a feljegyzések, méghozzá
a legkülönbözőbb űrtartalmúakról: 3 barrikostól (ez mintegy 6-700 literes) a 8
tonnásig. Noha még ekkoriban is keverik a borokat, ezt az eljárást egyre inkább a
csalással azonosítják, s felhívják a figyelmet arra, hogy a kevert borokat nehezebb
konzerválni. A magisztrátusok egyébként számos téren nyitottnak mutatkoznak
az újításokra. A Ségur család birtokain például a 18. század első évtizedeiben kü¬
lönbséget kezdenek tenni első és második kategóriás borok között, méghozzá az
alapjukul szolgáló szőlő régisége alapján. Ez a minőségre való törekvés vezetett a
kései szüret gyakorlatához is, elsősorban Sauternais-ben. Az első utalások e tech¬
nikára a 17. század közepére nyúlnak vissza. A bor korának (óságának) kérdése
elsősorban a tárolásminőségmegőrzés perspektívájából merül fel. A 17. század vé¬
gén az értékesítési problémák (bizonyos években nehéz volt eladni a borokat) adják
a kérdés súlyát, ám érdemes aláhúznunk, hogy a krízis nem minden magisztrátust
sújt egyforma mértékben. Néhány eset tanulmányozásából arra következtethe¬
tünk, hogy a borok egy vagy két évnél hosszabb ideig nem voltak megbízhatóan
eltarthatók. Kivételek persze voltak: az Haut-Brion például akár három-négy éven
keresztül is tárolható volt, mi több, az édes fehérborok kapcsán már az « obor »
ígéretes volta is felmerült. A 17. század második felében azonban a borok kora még
nem az óság ígéretét hordozta magában: inkább tárolási/eltarthatósági kihívásként
jelentkezett. Ez ügyben a magisztrátusok már éltek néhány közismert eljárással,
például a feltöltéssel, ami azt jelenti, hogy az elpárolgott bormennyiséget pótlandó
időről időre feltöltik a lezárt hordót. Előszeretettel vásároltak új és jó minőségű
hordókat is, erről tanúskodnak legalábbis a ránk maradt szerződések.
A 17. század második fele tehát minden kétséget kizáróan fordulópontnak
tekintendő a Bordeaux-környéki bortermelés történetében. A város parlament¬
jének tisztségviselői, akik a környék gazdasági és politikai elitjéhez tartoztak,
hatékonyan újították meg a bortermelést: az ő soraikból kerültek ki a szőlészet
modernizálásának úttörői. Arnault de Pontac-ot, a bordeaux-i parlament elnökét,
Dauléde-t, aki őt követte a posztján, vagy éppen M. Ségurt sokan próbálták utá¬
nozni. Az egyes birtokokon bevezetett változások fokozatosan átterjedtek a szom¬
szédos ültetvényekre is. A birtokok egy részének látványos átalakulása mellett
sem szabad elfelejtkeznünk arról a tényről, hogy a legtöbb magisztrátus a holland
piacot célba véve meglehetősen közepes minőségű bort, sőt, gyakran pálinkafő¬
zésre használt cefrét állított elő. Bár kétségtelenül a magisztrátusok rendelkeztek
a Médoc, Graves és a Sauternais legjobb termőföldjeivel, az Entre-Deux-Mers
147